Rovatok

„Ha a felettesem nem kap szívinfarktust, én ma Budapesten dolgoznék, a szakma nagyjai mellett. Olyan lehetőség lett volna, ami garantálta volna, hogy pár év múlva én legyek itthon a legjobb” – hangzott el egy ismerősöm szájából a keserű beismerés, amelyet az elszalasztott nagy esély gondolatára kiszakadó hatalmas sóhaj követett.

Az illető azért hozzátette, itthon sem érzi rosszul magát, már belenyugodott abba, hogy önhibáján kívül elszalasztotta ezt a lehetőséget. Mégis látszott rajta, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a jelenleginél sokkal jobb helyen, magasabb szakmai körökben is foroghatna, ha a sors másképp nem akarja. És ehhez mindössze annyi kellett volna, hogy felettese egészségi állapota stabil maradjon, ami végső soron mindenkinek csak hasznára vált volna – érthetetlen tehát, miért kellett ennek így történnie.

Néhány nappal később esett az eső. Nyirkos járdákon haladva csigamentő akciót tartottam. Mióta néhány éve figyelmetlenségem folytán kilapítottam egy szerencsétlen példányt, és házát egy lépéssel ripityára törtem, igyekszem minden csigát biztonságba helyezni a gyalogosok óvatlan mozdulatai elől. Ez alkalommal is így tettem: minduntalan leguggoltam, felvettem a járdaközépről a lázasan igyekvő, de sajnos életveszélyes lassúsággal haladó kis teremtményeket, majd finoman a bokrok közé helyeztem őket.

Gyakran belegondolok, hogyan reagálnának erre a csigák, ha beszélni tudnának. Bizonyára roppant csalódottak lennének amiatt, hogy fölöslegesen tettek meg több métert, s ezáltal órákat fecséreltek el, ami a csigaéletben több napnak felel meg. Valószínűleg szidnának engem, és igen haragudnának, amiért nemcsak hogy hátráltatom őket, de egyenesen keresztbe teszek nekik abban, hogy elérjék úti céljukat, a járda túlsó oldalát, ahol a még veszélyesebb úttest kezdődik. Ha viszont a bokrok felé tartanak – mert ilyen is van –, minden bizonnyal örülnek a hirtelen jött közbelépésnek, és hálásak lennének a segítségért, ami meggyorsítja célba érésüket.

Pedig mindkét esetben ugyanaz az indok, és ugyanaz a cél: a csiga épségének, életének megóvása a széttaposástól. Ennek érdekében olykor előre, olykor visszafelé kell haladni. A csiga, kis sütnivalójával és apró szemeivel valószínűleg csak annyit észlelhet a történtekből, hogy megváltozott a helyzete, a felület, amelyen végig kell siklania, előre meghatározott céllal vagy anélkül. Olykor mi, emberek sem észlelünk sokkal többet életünk történéseiből, holott mindannyian jóval értelmesebbnek hisszük magunkat a puhatestűeknél. Van, hogy mindaddig ügyet sem vetünk a minket körülvevő szűkebb és tágabb, tapintható és csak érezhető világra, amíg rá nem ébredünk arra, hogy megváltozott az életünk, arról azonban fogalmunk sincs, miért.

Külső tényezőket hibáztatunk, szidunk, szitkozódunk, ha nem kedvező a változás, de a térlátásunk annyira nem jó, hogy felismerjük, előrébb vagy hátrébb kerültünk-e utunkon, mint ahol korábban voltunk, esetleg körbe-körbe járunk, és mindig ugyanott lyukadunk ki. S ha ezt sem látjuk át, hogyan ismernénk fel azt, hogy mi célból repíthetett előre vagy vissza valahová a Gondviselés? Olykor – sőt, nagyon sokszor – képtelenek vagyunk felfogni, valójában a mi érdekünket szolgálta az, hogy módosult a lépésről lépésre kidolgozott, bombabiztosnak hitt tervünk, még akkor is, ha ezzel romba dőlt az, amivel mindaddig büszkélkedhettünk. Hogy miközben biztonságban érezzük magunkat, saját erőnkben és ügyességünkben bízva, talán száz gyilkos láb halad el mellettünk, és csak kicsin múlik, hogy nem tapos szét. Hogy nem véget ér, hanem talán megmenekül az életünk azzal, ha elveszítjük egy célunkat, és bárhonnan elindulhatunk újra, egy másik, talán még jobb felé.

A csigák majdnem azonnal elindulnak, ahogy letesszük őket. Lassan kezdik: előbb körülnéznek, hová is kerültek, majd felmérik, merre érdemes elindulniuk. Aztán saját tempójukban, kitartóan csúsznak, megküzdenek azért, hogy elérjék a következő, a sokadik célt. Ha nem sikerül, jön a következő. Néha jó lenne csigának lenni.