Mit vétettek a vértanúk?

A nagy egymásnak feszülésben állandóan el-elsikkad a lényeg, de mi, vásárhelyiek ezt már lassan-lassan kezdjük megszokni. Az elmúlt több mint húsz esztendő alatt hozzászoktunk, mert hozzászoktattak, hogy ilyenkor március idusa előtt beindul a versengés, ki szervezzen hamarabb, csábítóbb megemlékezést a nemzeti ünnepre. Mert azt is megszoktatták velünk, hogy együtt, egyszerre nem lehet, nem szabad. Mert hogy nézne ki az, hogy magyar magyar mellett álljon? Hogy elfelejtse, legalább néhány röpke percre azt, hogy melyik szekértáborba kötelezte el magát, vagy melyik az övébb. Groteszk agárversennyé változott a megemlékezés, lihegő igyekezetté, hogy ki, melyik szobor, emlékmű mellett foglaljon hamarabb helyet, időpontot, ahova majd odacsődíti lelkes elkötelezett vagy kevésbé elkötelezett híveit, hogy legyen majd lehetőség arra, hogy sanda pillantásokkal méregessék egymást, hol voltak többen, kik voltak számosabban, s kétes babérokat aratgatva ajnározza önnönmagát, vélt dicsfényben fürdőzve.

Eközben pedig úgy elsuhanunk a saját megemlékezésünk kényszere fölött, hogy még a gondolat rejtett zugában sem ötlik fel, hogy öt nappal korábban kellene elindulnia a városnak a Postarét felé a saját vértanúinak emléke előtt való tisztelgésre, mert vannak sajátjaink is, hiszen a bő másfél száz év előtti önkény gondoskodott arról, hogy mindenkinek, nekünk is, meglegyenek a saját áldozatai. S mint mondám, az eltelt két évtized alatt kétszer, ha történt, hogy március 10-én összegyűltünk volna a Postaréten, fejet hajtani azok előtt, akik a miénkek voltak, s akiket a város akkori határában tett halhatatlanná a hóhér kötele. A Református Kollégium egykori pap-tanára, az 1854-ben 47 éves Török János volt legalább annyira a mienk, mint Lukinics József, akire a mai bolyais – egykori ref. koll. – diákok emlékeznek, s a 37 éves Gálfi Mihály, a 25 éves Horváth Károly is halálában inkább vásárhelyi, mint a szegény lengyel százados, aki hozzánk, értünk jött ide meghalni. Rulikovszkik, Lukinicsek, s megannyi más, idegen tájakról hozzánk segíteni jött külhoniak előtt illik, sőt kell kalapot emelni, fejet hajtani, de hát miért nem illik a saját vértanúink előtt? Ez az, amit az egyszerű vásárhelyi gyalogpolgár ésszel nem bír felérni. És szomorúan ballag el az elfelejtett Székely Vértanúk emlékműve előtt március 10-én, s ha elolvassa a feliratot, hogy „Szent hely ez óh vándor! Egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé!”, kesernyésen belerévül a múlandó időbe, s a hiábavalóság tudatába, mint ahogyan ma is tette, ott a vértanúk útján.