Mit is világítottak ki?

Jelképek között élünk. A nap, hold, a csillagok is jelképek, legalábbis nekünk. Az ágaskodó oroszlán a bátorságé, a fegyver a vitézségé, a búzakalász a bőségé. Elég, ha a régi címereket vesszük szemügyre, kiderül, hogy a rajtuk ábrázolt tárgyak, élőlények mind-mind jelképek. Vagy mesterségeké, vagy jellembeli tulajdonságoké. Legtöbbjükhöz tartozik is valamilyen történet. Tehát egész történeteket sűrítenek egyetlen képi ábrázolásba. 

A szó magyar alakja is beszédes, mert értjük benne az összetételi tagok jelentését (a jel, jelzés képi megjelenítését). A jel, az ábrázolás képi megformálása, ábrázolhatósága fontos. Tulajdonképpen az írás elterjedése előtti idők látható és értelmezhető jeleiről van szó. Ez még manapság sem másodrendű. A kenyérüzlet cégtáblájára kenyeret és kiflit vagy perecet festenek, a szállítási cég logójába, mai jelképébe jármű képe kerül, hogy a tájékozódó ember könnyebben eligazodhasson. Mert a cégtáblák, logók kisebb-nagyobb, esetleg cirádás betűit bizonyos távolságról nem olvashatjuk el, ám a kép könnyebben szemünkbe tűnik.

Cselekedetek is lehetnek jelképesek. Például az első barázda húzása szántáskor a földműves ember egész munkáját jelképezi, a felfedezők partra szállása, illetve első megtett lépéseik az addig ismeretlen földterületen, szigeten a birtokba vételre utalnak. Mondják, manapság is szükség van a jelképes tettekre, és jelképiségük éppen a közösség számára fontos. Összetartozásuk érzését erősítheti. Ilyen jelképes tett volt nemrégiben a nagy menetelés, akárcsak a napokban megszervezett esemény: Székelyföld határainak esti kivilágítása. Tették ezt az autonómiatörekvések jegyében. Hogy világosan megmutassák: meddig tart annak a területnek a határa, amelynek lakói viszonylagos függetlenséget óhajtanak.

Ha nem fordul borúsra az idő, ennek a nagy kivilágításnak az is haszna lett volna, hogy légi felvételen rögzítsék a kivilágított terület képét. Jelkép lehetett volna ez is, ám így, a kép nélkül talán csak jelként marad meg az emlékezetben.

Székelyföld határtelepülései voltak a kijelölt pontok, települések, ahol tüzeket gyújtottak, illetve fényszórókkal világítottak. Valahonnan nagyon fentről nézve ezekből a pontokból rajzolódott volna ki a valóságos, nem jelképes térkép. Akik részt vettek a ki- és megvilágításban, azzal a meggyőződéssel tették, hogy településük révén részei a székelyföldi határvidéknek, annak a területnek, amelyet századokon át védtek őseink, és őrtüzeikkel jelezték a környéknek, ha veszély közeledett. És részei annak a népességnek, a székelységnek, amely ma is lakja ezt a vidéket.
Az összetartozás-tudat jelképes megerősítése volt részben a cél, nem mellékesen pedig felhívni a figyelmet, elsősorban a másokét, az ország lakosságáét, hogy az itt élők valamit másként akarnak, szeretnének. Amit a politika nem tudott elérni, azt kívánták bevinni a többségi nemzetet alkotók tudatába: hogy itt él egy más nyelvű, kultúrájú és részben az övéktől eltérő világfelfogású lakosság, mely különös eszközt vesz igénybe céljai jelzésére. Mert elérésről korántsem beszélhetünk… Nem lekicsinyelhető tett, még akkor sem, ha a részvétel a vártnál, elvártnál, elképzeltnél alacsonyabb volt.
Egy kis szépséghiba azonban szemünkbe tűnt. Miért tettek tüzet, világítottak ott is, olyan helyeken, településeken, melyek nem határpontok? Például Székelykeresztúron… A dolog jelképiségébe ez zavaró képként került bele. Netán az rögzül az emberekben: más a határ, mint vesztes csaták után.