Levél a dühös dohányoshoz

Ez itt most nem egy kárörvendő írás. Sőt, kissé szomorú.

Igen, amúgy nem vagyok dohányos, és örvendek, hogy – ha kedvem tartja – bemehetek a vendéglátóipari egységekbe ezentúl anélkül, hogy a tüdőráktól kellene tartsak. Mert ugye a passzív dohányzás épp annyira káros, mint az aktív, ezt el ne feledjük. És tudod miért? Mert a legtöbb rákkeltő anyag nem is a dohányban, hanem a papírban van, tehát amíg téged védett valamennyire a cigi szűrője, a környezetedet nem védte semmi. S benne persze téged sem.

Azt mondod, jogod van azzal mérgezni magad, amivel akarod. Hát mit is mondjak erre. Oly sok helyen sántít ez az állítás. Van gyereked? Ő mit szól ehhez? Meg szoktad kérdezni a kocsmában, a vendéglőben a nem dohányosokat, hogy csatlakoznak-e ehhez a „jogodhoz”? Elnéztem ebédelés közben a minap még, ahogy – miközben kisiskolás gyerekek csoportja is étkezni volt a forgalmas vendéglőben – a mellettük levő asztaloknál mily bőszen füstöltek. Mert ehhez joguk volt ugyebár. Ahhoz volt joguk, hogy a nyolcéveseket mérgezzék? Nem hiszem. Ami tegnaptól történt, akárhogy is nézem, egy túl régóta várt normalitás. Hisz, ha bár egyszer gondolkodnál, s ne a függőség beszéljen belőled, akkor rájönnél, hogy valójában neked nem tiltották meg, hogy mérgezd magad, csak azt tiltották meg, hogy másokat is mérgezz. Nem tilos a dohányzás ezután sem, legfeljebb annyi változott, hogy ezentúl nem fogsz tudni kényelmesen cigizni, ki fog kelleni menjél a levegőre, ha mérgezni akarod magad. Micsoda áldozat.

S mi a helyzet az én jogommal? Nekem nem volt jogom este elmenni sörözni, borozni, csak annak a tudatában, hogy könnyezni fogok a füstödtől, s hazaérkezéskor bűzölhetek én is, mint egy trafik? Nem volt jogom nekem a tiszta levegőhöz, amikor egy asztaltársaságba kerültem veled?

S bár szomorú vagyok, látva dühödet, vélt sérelmedet, amivel tulajdonképpen kegyetlenségedet leplezed, azért megértelek. Közel húsz évig én is szívtam. Még kamaszként szoktam rá, mert az volt a menő. Borzasztóan erős státusszimbólum volt, nem kerülhetted ki, ha tartozni akartál valahová. Pedig az elején semmi kellemes nem volt benne. Úgy reagált a szervezeted, mint ahogy a méregre szokás: rosszul lettél tőle. Mégis legyőzted a természetet, hisz szuperember vagy. Kialakult a függőség. Mondom, megértelek: a nikotinfüggőség hagyján, az csak egy fiziológiai tünet. Az agyi berendezkedésben okozott változás az igazán szörnyű. Cigiszünettől cigiszünetig éltem, mondhatni: az életem cigiszünetek sorozata volt, kitöltve a köztük levő időt mindenféle „szükséges rosszakkal”, étkezéssel, alvással, munkával. A dohányzást az agy a boldogsággal azonosította. Micsoda irónia. Amikor erre rájöttem, akkor derült ki számomra, hogy mit is jelent valójában „a rabja lenni” egy függőségnek. Szó szerint kell érteni. Amikor most ebben a tevékenységedben korlátoznak, úgy érzed, a boldogsághoz való jogodhoz nyúltak hozzá. Megértem én ezt.

De hidd el: ez nem az igazi boldogság. Kereshetnéd azt máshol: a családodban, a jó borokban, a finom étkekben, utazásban. Vagy a szép nőkben/férfiakban, az igazi barátságban. Igen, ezentúl nem lehetsz boldog minden órában. Az óránkénti tíz perc cigiszünetben. De esetleg boldog lehetsz... tudod, úgy állandóan. Mert boldog életet élsz, függőségmenteset. S akkor esetleg velem is találkozhatsz a kocsmában, egy pohár jó bor mellett, s mindezt jól megbeszélhetjük. Mit szólsz, megpróbáljuk?