Közösségi élmény helyett közösségi élmények

Meredek dolog a helyi rivalizálás, nyilvánuljon az meg kultúra, sport, politika vagy civil ügyek területén. Bármilyen tevékenység egy közösség – pláne egy kisebb közösség – véges erejét, tehetségét, potenciálját veszi igénybe, s ha ez a tevékenység valamilyen módon a versenyszférába költözik, óhatatlanul önző érdekek-szempontok kerülnek előtérbe.
Egy város kórusélete például nem ritkán osztódással szélesedik, mert egy mégolyan kedvtelésből művelt kulturális tevékenység esetében is óhatatlanul akadnak sértett. frusztrált emberek. Egy részük otthon nyalogatja a sebeit, másik fele csakazértis új együttest alapít, amely aztán – jobb esetben fű alatt – hirdeti a maga magasabb emberi-művészeti színvonalát. Civil szervezetek önzetlennek deklarált célkitűzések mentén esnek egymásnak, lobbiznak egymás ellen a pénzelosztó fórumoknál. A politika külön szót talán nem is érdemel, hiszen a hatalom megszerzéséről szól, az etikus hatalomszerzés fogalmánál képzavarosabb szóképződményt pedig keresve is alig lehetne találni.
A sport, mint a közösségi élmény megélésének legalkalmasabb formája már régóta külön „köztársaság”, amelyben az emberi lényeg minden szélsősége – pozitív és negatív egyaránt – képes felszínre kerülni. Vérszerződések köttettek és öröknek hitt barátságok tépettek szét egy klub színeinek szolgálatában. Ifjú párok mondanak egymásnak örökre szánt igent a kedvenc csapat mérkőzésén. De főleg verekednek, esetenként pedig gyilkoltak is egy-egy, a szívbéli klubot érintő megjegyzésért.
Kisváros, kisebb léptékek: Sepsiszentgyörgyön például másként működnek a dolgok. A jóval eredményesebb női kosárlabdacsapat, a Sepsi BC árnyékában meghúzódó teremlabdarúgó-együttes, a Sepsi FC joggal áhítozik a szeretettség napfényére. Az elvileg nagyobb népszerűségnek örvendő futball „termesített” változata viszont csak akkor remélheti a felzárkózást a népszerűségi listán, ha feltornássza magát az országos élvonalba. A nézettségi különbség ugyan nincs feltétlenül arányban a két csapat közötti költségvetés-különbséggel, mégis a huszonkettes csapdájának kisvárosi változatával állunk szembe: a kosarasokénál nagyságrendekkel kisebb költségvetéssel kellene végrehajtani a bravúrt. Lehetséges? Elméletileg legfeljebb, bár a jól célzott mozgósítás még a háromszékihez hasonló konzervatív közösségben is apróbb csodákra lenne képes.
A sportot – a kultúrával egyetemben – felvilágosultabb helyeken már jó ideje a városmarketing legfontosabb eszközének tekintik. Már csak azt kellene felismerni, hogy ebben a műfajban is sokkal hatékonyabb lenne a több lábon állás. Nem utolsó sorban azért, hogy megteremtődjenek az alapkörülmények a közösségi élmény megélésének hatástöbbszörözésére.