Húsz év után is mérgez Marosvásárhely márciusa

Húsz évvel a marosvásárhelyi márciusi események után, a kerek évforduló kapcsán igencsak felerősödött az érdeklődés a történtek iránt. Nem csupán magyar részről, hiszen a bukaresti televízió is sugárzott stúdióbeszélgetést a témáról, s a román–magyar vegyes forgatócsoport által készített dokumentumfilmet is műsorra tűzték, amit mindenkinek érdemes volt megtekinteni, aki az együttélés problematikája érdekel, vagy egyszerűen nincs választása: olyan közösségbe rendelte a sors, amelynek a tagjai jelentős része más nyelvet beszél és más kultúrában nőtt fel.

Amikor e sorok megfogalmazódtak, Miholcsa Gyula kimerítő igényű filmes munkáját ebben a témában, amelyet a Duna Televízió fog sugározni, még nem volt alkalmam megtekinteni, bár nyilván néhány információ eljutott hozzám a tartalmáról. Aki ezt is megnézi, egészen biztosabb még tisztább képet kap majd a történések hátteréről. Bár minket, magyarokat, aligha érhet nagy meglepetés még akkor sem, amikor végre feloldják az eseményekhez köthető dokumentumok titkosítását, mint ahogy Markó Béla követeli. Anélkül, hogy konkrét személyekről beszélhetnénk, ugyanis szinte biztosan megállapítható, hogy kinek és miért állt érdekében nemzetiségi konfliktust kelteni egy forrongó társadalomban, éppen egy fele-fele megosztottságú városban.

Nem a fekete március hátteréről szándékozom azonban most szólni, s még kevésbé a pontos események feltárásáról, hanem arról a méregről, amely az emberek lelkében utána megmaradt. A hevesebbek és hangosabbak diskurzusából ma is a gyűlölet visszhangzik, az intoleranciára intoleranciával válaszolva vélik megoldani a kérdést.

A napokban régi, értelmiségi és higgadt gondolkodású ismerősömmel találkozván, mint újságíróhoz szólva, nekem szegezte a felvetést: szégyelli magát – mondta – mert megtekintve a román televízió dokumentumfilmjét 90 márciusáról, gyűlölet ébredt a lelkében a románok iránt, pedig személyesen nem is volt részese a történteknek. A gyűlölet, avagy a higgadt értelmiségi szégyene a természetes reakció?

S valóban, nem könnyű válaszolni a kérdésre: mennyire kell elmenni a toleranciával ahhoz, hogy toleranciát reméljünk cserébe, illetve mennyire szabad gyűlölettel válaszolni a gyűlöletre?
A negatív érzelmeinkkel küzdeni nem egyszerű dolog, mégsem szabad – minden látszat dacára – vegytiszta román–magyar nemzetiségi ellentétként kezelni azt, ami tulajdonképpen egy (román) politikai elit utóvédharca a jogait követelő (jobbára magyar) tömegekkel.

A romángyűlöletnek, amúgy összességében, nincs tehát erkölcsi alapja. Lehet gyűlölni a román nacionalizmust, lehet és kell harcolni azok ellen, akik még 2010-ben sem tudták levetkőzni a programszerűen beléjük oltott magyarellenességet, ám nem egy teljes nép megbélyegzése a megoldás, amit éppen azért kell tudnunk, mi magyarok, mert egyesek éppen minket kiáltottak (s kiáltanak ki továbbra is) kollektív bűnösnek.

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a gyűlölködés csíráit elvetők sok esetben lelnek fogékony talajra, bármennyire elfogultak vagyunk is azonban, ne higgyük, hogy ez fordítva nem igaz. Ennek a jelenségnek a visszaszorítása pedig az értelmiségiek feladata mindkét oldalon. A sajátjaid által való megbélyegzés kockázatával is.