Eufória – amit érezni kellene!?

Akárhogy próbálkozom, sehogy sem tud rám ragadni az az optimizmus, amit most érezni kellene, hogy hurrá milyen jó, meg fogjuk kapni a soron következő két IMF hitel részt, az elmaradt másfél milliárdot és a soron következő nyolcszázezret, pedig tudom, hogy nagy szükség volt erre. Kell a jelzés külföldi befektetőknek, kell a biztonság tudata itthon . Az IMF szakik kedvezően nyugtázták a számba venni valókat, azzal együtt, hogy nem mindenben sikerült még teljesíteni a feltételeket ( az infláció például), azzal az intéssel együtt, hogy Romániának nem lehet Mercedes típusú az adminisztrációja, ha egyszerűen csak Daciára telik. Nem mintha rossz autó lenne Dacia, csak… csak, ha nincs pénz Mercedesre, akkor ne ácsingózzunk Mercedesre.

Minden jó, de még tovább kell karcsúsodnia a kiadásoknak és még hatékonyabban kell felhasználni, azt ami a kincses láda fenekén árválkodik és amit most kapunk. És a kapnivalónak csak felét szabadna nyugdíjra és folyó kiadásokra használni, de ez majd még kiderül, hogy pontosan hogy is engedik felhasználni a pénzeket. Most is azt mondom, amit eddig, akinek pénze van az diktálja a feltételeket. Bár, mindenképpen költségkímélőbb ennek a hitelnek a kamata, olcsóbb mintha a kereskedelmi bankoktól, a hazai piacról kellett volna felvenni, de a valódi, igazi ára akkor derül majd ki , amikor teljesíteni kell a további, egyelőre még nem ismert, titkos feltételeket.

És azt mondják,úgy látják , a szakemberek, hogy kezdtek jobbak lenni Románia fejlődési kilátásai, annál, amit előre láttak, talán még a tervezett 1,3%-os növekedést is meghaladja év végére.

Ez lehet így van makrószinten, ha így mondják, de mi itt lenn, nem igazán érezzük ennek a jó fuvallatait.

Csak azt tudjuk, hogy egyre nagyobb a kilátástalanság a kis és közepes vállakozások körében, hogy most már biztos megszűnik a mikróadó, le kell tenni a nyilatkozatot az adóhatósághoz, hogy át szeretnénk „minősülni”, ha tetszik ha nem, nyereségadó-fizetős vállalkozássá. Erre, még két napunk van a hónap végéig, és állítólag kemény bírsággal jár, ha nem „konformálodunk”. Hogy most már biztos nem szűnik meg a kötelező átalányadó. És hogy akkora nyereségadó előleget kell fizetni, amekkorát a tavalyi nyereségünk hordoz ( megspékelve az inflációs rátával), és amit befizettünk nyereségadó képében, ha az felette volt az átalányadónak. Hiába leszünk ez évben veszteségesek, a tavalyi esetleges jobb eredményeket alapul véve, az idei veszteséges cégek fogják finanszírozni, nem létező cash flow-jukból, egész évben az államot. Ha bele nem fulladnak. És egyre nagyobb a körbetartozás, az államnak tartozás, mind nehezebben és nehezebben jutunk termékeink, áruink és szolgáltatásaink ellenértékéhez. Csak egyre növekszik a kifizetetlen csekkek és váltók, a nem törlesztett hitelek és a kifizetetlen kamatok halmaza. És nap mint nap további alkalmazottak kerülnek utcára, a kis cégektől, de a nagyobbaktól is. Ezt mutatja a „talajmenti” gyakorlat, akarom mondani, az a mikrógazdaság, amelyben én tevékenykedem, amelyben nekem csak ez a szomorú csőlátás jut.

És, hogy még cifrább legyen, a nyugdíj törvénytervezet szerint, úgy néz ki , azok sem járnak jól, akik megszüntették a kis cégeiket és átmentek egyéni vállalkozóba, mert az adó, a egészségügyi hozzájárulás mellett, most azt javasolják, hogy a 31%-os nyugdíjalapot nem csak a nyugdíjpénztárral szerződött alapra, hanem az egész adózandó jövedelmünkre fizessük be. Akkor pedig ezek egyéni vállalkozások sem lesznek menedékek.

Mit lehet tenni, ha folyamatosan azt érezzük, hogy, mintha vákuumos pumpával akarná belőlünk, az állam és mindenki kipréselni a nem létező pénzt?

Törődjünk bele? Próbáljunk meg a legkisebb ellenállás mentén lavírozni? Rendezkedjünk be örök reménykedőnek, örök elégedetlenkedő helyett és fogadjuk el a változást? Vagy gondoljunk a szerencsétlen Haitiaikra? Lehet választani!

A szerző könyvszakértő, könyvvizsgáló, adótanácsadó (Panaudit)