Civiltársadalmi pótcselekvések

Talán egyszer majd megtudjuk, hány módosító javaslat is született a hazai oktatási törvénytervezet ügyében. Nem mintha a mennyiség lenne az elsődleges, de nem is elhanyagolható, mert mindenképpen fokmérője a civil odafigyelésnek, a közéleti aktivitásnak. Az sem mellékes, hogy a beérkező javaslatok hogyan oszlanak meg arányaikban az elsődlegesen érintett pedagógusok, illetve az iskolaszékek majdani működtetésében megosztott főszerepet kapó önkormányzati, valamint szülői oldal között. Ebben az ügyben sem tanácsos az általánosítás hibájába esni, de a pontosan adagolt információ hiányában nem kínálja magát más megoldás, mint úgy fogalmazni: bőven akadtak iskolák – Háromszéken mindenképpen – , ahol egyetlen vitanagyszünetet sem tartottak a témáról az oktatói közösség tagjai. Ha meg igen, a visszatérő motívum az volt: úgysem hallgatnak meg bennünket. Elfogadható indok? Semmiképpen, még akkor sem, ha az előző évtizedek jócskán bebetonozták az emberekbe a haszontalanság, a kiszolgáltatottság tudatát.
Egy Sepsiszentgyörgy léptékű 60 ezres város hétezres szülői közösségéből a százat alulról sem súroló létszám gyűlt össze a kimondottan szülőknek szánt fórumon. Közülük talán tíz akadt olyan, aki legalább átfutotta a törvénytervezet szövegét. Tárgyismeret hiányában pedig nem is történhetett másként, mint kukán hallgatni a néhány előadó szövegét. Ha meg szóltak, sütött belőlük a kishitűség. Az úgysem lehet megcsinálni érzése. Az iskolaszékeknek a tervezetben felvázolt harmadrésznyi szerepére azonnal rákerült a bélyeg: nem fog működni, mert a szülők nem érnek majd rá, és az önkormányzatok képviselői sem érnek majd rá. Talán ha fizetnének érte, kockáztatta meg valaki bátortalanul.

Néhány hónapon belül minden bizonnyal új oktatási törvénye lesz Romániának, értékekkel és hiányosságokkal, finanszírozható és működésképtelen elemekkel. És egy újabb hatalmas felismeréssel, amellyel a közvita periódusa szolgált: a fájdalmas közéleti bénultsággal. Kocsmapolitizálásra hangolt álláspontokkal, amelyek során szánalmas pótcselekvésként lehet mímelni a civil felelősségvállalás gyakorlatát.