Amitől igazán félhetünk

Ha levezetjük a végéig, tulajdonképpen egy technikai kérdésen áll vagy bukik az egész háborús menekült–bevándorlói témakör. Gondoljunk bele: bár egyre világosabban rajzolódnak ki Európa nyugati és keleti része közötti törésvonalak, azzal mindenki egyetért, hogy azok, akik a halálos veszedelem, a háború, a terroristák elől menekülnek, azoknak menedéket kell adni. A gondok ott kezdődnek, hogy nem lehet egy adott, az unió határán álldogáló, dokumentumok nélküli, arabnak kinéző személyről egykönnyen eldönteni, hogy menekült-e, vagy csupán a konjunktúrát rosszhiszeműen kihasználni akaró, úgynevezett gazdasági bevándorló. De a gazdasági bevándorlókat senki nem fogadja szívesen, még a gazdag Németország sem. Ha úgy vesszük, akár még az is megállapítható, hogy az alapokat tekintve egyetértés mutatkozik a keletiek és a nyugatiak, jobboldaliak és baloldaliak között, de a végrehajtás felfogásában viszont kibékíthetetlen ellentétek mutatkoznak.

Nehezen tudom elhinni, hogy az a néhány száz fős csoport, amely Dánia autópályáin gyalog Svédországba indul, hogy ott regisztrálja menedékkérelmét Németország vagy Dánia helyett, az háborús menekültekből állna. Kelet-európaiként még csak-csak meg tudja érteni az ember, hogy ha már menekülni kell, ne a csóró Romániát (meg Magyarországot) válasszuk mondjuk Ausztria vagy Németország helyett. De Dánia és Svédország között mi a különbség? Vajon nem az, hogy utóbbi rendelkezik közismerten a világ legátfogóbb szociális hálójával?

Szerencsére, ahogy zajlanak az események, egyre több mindent tudunk, s a helyzet megértésére először képtelennek mutatkozó nyugat-európaiak is tisztábban fognak látni. Végre eljut a világnak ezen a táján is a tudatokig az, hogy ez a probléma mennyire nem új keletű. Végre észrevehetik az illetékesek azt a több millió szíriai háborús menekültet, akik évek óta sínylődnek szíriai és törökországi menekülttáborokban, s helyzetük egyre romlik. Ezek igazi háborús menekültek, akik tulajdonképpen még el sem indultak Európa felé.

Senkinek nem jó az, ha ekkora népvándorlás bolygatja meg a kialakult status quót a világ egyik vagy másik részében. Ennek ellenére ilyen jelenségek a világtörténelemben folyton előfordulnak, ha tetszik, ha nem. S most ne csak az örmények bevándorlására tessék gondolni, ami gyakran hangoztatott, pozitív előjelű példa. Ráadásul az régen történt. De Afrikában például kis túlzással havi rendszerességgel kergetnek el otthonukból embertömegeket vagy kelnek útra maguktól különböző háborúk vagy a terroristák miatt. Hogy nekik nincs annyi pénzük, hogy Európába induljanak, az más kérdés.

Kelet-európaiként azt is meg tudom érteni, hogy az itteni emberek félnek. Félnek, mert a nemzeti-kulturális-vallásos jelleg identitásuk alapja, s egy más kultúrájú, vallású embertömeg érkezésének veszélye, vélik, ezt gyökerestől forgatná fel. Félnek az idegentől, félnek a mástól, félnek az ismeretlentől. Nyugaton sok bevándorlási hullámot éltek már meg az egészen közelmúltban is, így talán nem ijednek meg olyan könnyen, meg az identitástudatuk is jórészt másra épül.

Nyugat és kelet abban is egyetért, hogy az Európai Unió jelenlegi berendezkedése nem alkalmas az ilyen válságok kezelésére. Aggódva jegyzem meg, hogy a probléma kezelése olyan irányba mutat, ami a nemzetállamokban gondolkodó, jövőjük zálogát ezekben látó kis kelet-európai nemzetek számára szintén nem elfogadható. Egy olyan, tagállamok feletti, végrehajtó jellegű szervezet létrehozása felé haladhatunk, amit akár szövetségi kormánynak is nevezhetnénk. S ez a válság akár fel is gyorsíthatja ezt a folyamatot. S akkor lesz közös migránspolitika, lesz közös határvédelem, lesz minden. De hogy milyen áron, azt ma még megsaccolni sem lehet.