Amikor Ady legyőzte Nostradamust

Előtte azonban az apropó: felmérés készült Magyarországon a társadalom bevándorlók iránti viszonyulásáról. Ebből kiderült, hogy ma már a felnőtt magyar lakosság 72 százaléka ért azzal egyet, hogy a magyar nemzetiségűek állampolgárságát meg kell könnyíteni. A csúfos emlékű népszavazás árnyékában túl szép eredmény ez ahhoz, hogy igaz legyen.A meglepetést a felmérés végén találjuk: azzal az állítással, hogy a magyar nemzetiségűek számára könnyebbé kellene tenni az állampolgárság megszerzését Budapesten az átlagosnál kevésbé értenek egyet.

Már megint Budapest... És ismét Budapest... És most vegyük elő az örök Ady Endrét. Mondja el ő száz év távlatából, miként is áll a helyzet a magyarok fővárosával.

„Már a mai, szinte millió lakosú Budapest csodájáról s lemoshatatlan, véres bűnéről régen, eleget, untig beszéltek, írtak az új legenda-iparosok. Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedő csodából nőtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bűnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország. (...) Tehát legalább Budapestünk volt már, szerencsére, tegnap is, kissé gyáván viselkedő óriás-gyermek, de így is milyen rökönyödésnek, gyávák és félők ijedt püfölésének kellett a hátát tartania. (...) Egy francia író bizarr elképzelése fog el bennünket: a tenger eléri Párizst, s csak a Montmartre púpja nincs még árral, vízzel elöntve. Ilyen száraz, ma még száraz, púpokként nézzük és látjuk a magyar városokat, e még csak indulókat, de kétségteleneket, melyek nemsokára talán csak már magukban jelentik s ígérik Magyarországot. Itt van a csoda, egyelőre majdnem a tudomány ellen valló, hogy: városok és magyarság-tartályok születtek ott, hol ezeknek előföltételei hiányoztak. Kiskirályságnyi uzsorás nagybirtokok, fogyó és szökő magyar földmívelő nép, alig-valami ipar, bőrünkből szíjat hasító, hecces, úri politika és – mégis, Debrecen telekkönyveiben román pénzintézetek súlyos bejegyzései, Délen a románság átlépte a Tiszát, a nyomorúság s a nem-magyarság hullámai csapdosnak itt és ott, mindenütt és – mégis. És mégis: nőnek, gyarapodnak, szaporodnak, ígérkeznek Budapest mellett a többi városok, és e városok, tetszik-nemtetszik: magyarok. (...) A város, ha él, és élni akar, kénytelen számolni élete föltételeivel, ellenségeivel, ellenségeinek erejével és a magáéval. Roppantul rövid idő alatt még a humbugnacionalista is – legalább titokban – be kell hogy lássa: Magyarország s a magyarság voltaképpen – a városok. Betegül, érthetetlenül támadtak, kultúrás, kiható erejük nem sok, de vannak, számítanak s – magyarok. (...) A magyar kiskirályok, akiktől akármilyen nyelvűvé s rangúvá válhatott volna ez az ország, igazán zavarban lehetnek most. A magyar városok ellen védekezhetnek a városaiból kikopott avagy várost nem is csinált nemzetiségekkel s a magyar falvak paraszt­ságával. A magyar falvak parasztsága vagy züllött, vagy kétségbeesett, vagy forradalmár, vagy városiasodik, vagy Amerikában van. (...) A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, vásáronként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres „mi vagyunk a magyarság” nevezetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állani a helyét, s vétót mondott szükséges időkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturátlanabb, pópás, nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyar­ország döntse el, mert csak ő döntheti el a demokrácia, a kultúra s ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”

Ezt üzente hát Ady, száz évvel ezelőtt nekünk. Nostradamust méltán verő gondolatok.