Ahogy megérdemeljük

És hogy vagyunk mi, mindannyian 2009 végén? A válasz elsősorban személyre szabott, és aligha tudjuk teljes bizonyossággal, legfeljebb pillanatnyi benyomásaink lehetnek. Hiszen ha minden rendben megy, azt – joggal! – a normalitás állapotának tekintjük, s csak akkor vagyunk hajlandók mélyebben belegondolni, ha valami méltánytalansággal sújt bennünket az élet, a sors, a körülmények.

Az év vége a számadás és a fogadkozások ideje, az öröm, a reménykedés, de az aggódás, a félelmek pillanata is. Ilyenkor talán a hitbe kapaszkodóknak a legkönnyebb, hiszen Isten gondoskodik rólunk, ne aggodalmaskodjatok hát, hangzik a szószékekről. De, bizony, mindannyiunknak kell a kapaszkodó, hiszen a soron következő év az új és még újabb megpróbáltatások esztendejének ígérkezik. Gondoljunk például az ovisra, aki jövőre lesz iskolás. A gimnáziumba készülőre, aki a dolgok jelenlegi állása szerint már nem kényszerül képességvizsgára afféle utolsó utáni „áldozati” nemzedékként. A végzős gimnazistára, aki a továbbtanulás, vagy munkavállalás dilemmájával küszködik. A diplomázó főiskolásra, akit immár menthetetlenül magába szippant a felnőtt világ, miközben az itthon maradás elvárása, illetve a kinyíló nagyvilág csábítása között vergődik. Gondoljunk a munkaadóra és munkavállalóra, akiket sok ismeretlenes egyenlet elé állít a végeérhetetlenül és beláthatatlanul hömpölygő világválság. Vagy a gazdára, aki úgy érzi, saját hagyományai által elhagyatottan kényszerül az ismeretlennel való szembesülésre.

De gondoljunk az egymásra találó emberekre, a megszületendő kisbabákra, a békében elmenőkre és reménnyel telítetten itt maradókra is. Gondoljunk a sítáborokra, a felhőtlen nyaralásokra, a bőséges termésre, a jó évjáratú borra, az idei karácsony örömeire és a jövő karácsony ígéretére. És gondoljunk arra, valahogy úgy kellene élnünk, hogy ha egy év múlva megkérdezik tőlünk, hogy vagyunk, azt válaszolhassuk: jól. Ahogy azt  talán meg is érdemeljük.

Békés, boldog újesztendőt kívánok kedves mindannyiuknak!