A világot (már nem) jelentő deszkák

Színházban voltam a minap. Mindegy, hogy hol, mindegy, hogy milyen művet néztem meg, a lényeg: a tizenvalahányadik előadáson alig mintegy 60–70 személy lézengett a teremben. Ha jól összeszorulunk, belefértünk volna három bő sorba a nézőtéren. Bevallom kényelmetlenül éreztem magam, én, mint néző, azok előtt a színészek előtt, akiknek így is ki kell állniuk nap mint nap a „világot jelentő deszkákra”, hogy a kultúra és humanizmus üzenetét szétkürtöljék embertársaiknak. Hát akkor vajon hogyan érezhették magukat ők, őt fenn azokon a bizonyos deszkákon, hogyan tudják minden este ugyanolyan lelkesedéssel és szakmai alázattal megformálni a szerepet, ha a befogadásra ilyen gyér az érdeklődés?

Tudom-tudom: a színiakadémián tanítják, belesulykolják a leendő előadóművészekbe, hogy a színészi teljesítménynek nem attól kell függenie, hogy a csillárokon is lógnak-e, avagy egyetlen néző ült be az előadásra – de mégis…

Egykoron, még az átkosban, amikor a színházi produkciókat is árgus szemekkel figyelte a hatalom, s amikor szigorúan korlátozták a magyar nyelvű társulatok és az évi premierek számát, nem volt ritka, hogy egy-egy darabot 100-nál is jóval többször műsorra tűztek, hetekkel előre kellett megvásárolni a jegyeket, estéről estére zsúfolásig megtelt a nézőtér. Egy-egy vendégjátékra csak hatalmas protekcióval lehetett jegyet szerezni, míg legutóbb, amikor egy többszörösen díjazott előadásnak mindössze egyszer előadott vendégjátékra beültem, az utolsó sorokba már nem jutott érdeklődő…

Igaz, akkor a színház lehetőséget biztosított arra, hogy a színész és néző összekacsintson a hatalom ellenében, nem volt akkora választék a szórakozási lehetőségekben, annyi tévécsatorna, internet, miegymás. Mindez igaz. Azonban ezek sem magyarázhatják meg teljes egészében a színház iránti érdeklődés ilyen mértékű drasztikus csökkenését, mint amilyent az utóbbi húsz évben tapasztalhattunk. Miközben csupán Hargita megyében három állandó társulat is alakult az elmúlt időszakban, s egyre több többé-kevésbé állandóan működő magántársulat is felbukkant, a néző egyre kevésbé vevő arra, amit kínálnak neki.

Hogy ennek mi az oka, meg nem mondhatom, hisz szakmai berkekben sem tudnak rájönni a válság okaira, évek óta vitázik a „közönségbarát” és a vájt fülűeknek készülő „művészszínház” tábora azon, hogy merre is kellene elmozdulni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága.

Számomra azonban az tűnik világosnak, hogy az okokat nem kizárólag a színházi produkció irányából kell keresnünk, hanem a társadalom változott meg olyan, aggodalomra okot adó módon, hogy az anyagi források utáni hajszában már nem keresi a lelki táplálékot. Mert a televízió, internet, s egyéb változatos szórakozási lehetőségek mellett a színház olyasmit nyújt, amit a többi aligha. Személyes kapcsolatot az alkotóval, s olyan interaktivitásra ad lehetőséget, hogy a néző joggal érezheti: hozzáadott személyesen is valamit a társadalom építéséhez.