Szórványgondolatok

Vannak helyek, ahol nem a politikum húsosfazék körüli tolongása szakít pártállásokra egy nemzetet, hanem csak egyszerűen az emberi természet sötétebb oldala. Az irigykedés, rosszindulat, nagyravágyás. Őseink dudásai már Mohács előtt sem fértek egy csárdába, ezért kaptuk nyugtatóul a Trianont, de hát akkor még volt amiért ölre menni. Sajnos azok az idők visszafordíthatatlanul elmúltak. Most béke van, unió van, internet van, és mindenkinek van egy kis kupac kutyaszara, aminek a tetején békésen üldögélhet. De mi van, ha ebben a nagy békességben egymás kutyapiszkát kezdjük elkívánni, csak azért, mert az nagyobb, esetleg gáncsot vetünk, hogy ne tornyosodhasson magasabbra? Az ezeréves magyarság sokat megélt, de fennmaradt, valahogy mindig sikerült talpra esni, még ha néha kemény is volt a talaj, amelyre zuhant. Mert aztán megpuhította ő a talajt. Vannak azonban helyek, főleg a szórványban, ahol csak az idő kérdése a teljes megsemmisülés. Olyan helyek, ahol az év végi negatív statisztikák csak hideg számjegyek maradnak, miközben egyesek csak azért hurrogják le a ketteseket, mert netán előbb találták fel a spanyolviaszt, illetve ültek liftben, mintegy ezzel bizonyítva sztárjelöltségüket a közösségben. Aztán egy kis tessék-lássék „kultúrkodással” befogják a tömeg száját, miközben az előre lefoglalt első sorokban a nyakukat nyújtogatva várják a tapsot. Panem et cirkenses... egy fedett biliben.

Távolabb a tömbmagyarságtól, zárt, nemzetiségileg vegyes közösségben ez akár paradoxonnak is nevezhető, ugyanis nehéz dolog amolyan urambátyámos alázattal megsüvegelni valakit, akiről azt is tudni, hogy az óvodába hányszor kakált a sarokba. Mi „szórványosok” azt szoktuk mondani, könnyű magyarkodni ott, ahol a sörösüveg nem a magyar szó hallatán repül át a szomszéd asztaltól. Nos vannak helyek, ahol nem kell ettől tartani, az asztaltársaságok ugyanis már rég vegyesek, s a sörösüvegeket is kizárólag csak a magunk fejéhez csapkodjuk.

Katona Gábor