Ki a magyarabb?

Aztán, ahogy az évek teltek, s a coca-cola civilizáció mind nagyobb teret hódított nálunk is egyszeribe csak túrórudikat osztogatva, a Királyhágón megjelentek a „magyarok”. Buta turistaként csodálkoztak rá a Gyilkos-tóra, meg az itteniek vendégszeretetére, akik a kedvükért magyarul is megtanultak, s vállveregetve mutogatták azt a kütyürüt, amibe ha belenézel, akár a tévé képernyőn is viszontláthatod magad. S miközben saját kameránkat diszkréten arrébb pöcköltük a vendégszeretet kedvéért, nemcsak belebambultunk a lencsébe, hanem mint az indián a zsebtűkörnek, vigyorogtunk is neki.

De azon a bizonyos december 5-én arcunkra fagyott a mosoly, és megértettük, hogy immár sosem leszünk egy homogén nemzet. Dacos önérzetből fakadt passzív ellenállásként fellobbant az erdélyi öntudat, és beindult a fikázás, hogy ki a magyarabb. Kezdük azzal, hogy semmilyen rasszista mellékérzelem nélkül a horn-, thürmer-, kuncze-féle celebeket, meg a hétköznapi pibriczkiket besoroltuk a sváb meg a zsidó nemzethez, ridegebb, illetve melegebb éghajlatokra küldve őket a Kárpát-medencéből. Megtehettük, mert ekkorra nálunk is már csak az állította a kávézó teraszának az asztalán, jól látható szögben, élére a maroktelefont, meg a slusszkulcsot, aki meg volt győződve, hogy ilyen csak neki van. Aztán felbátrodva már nyíltan beleköttünk a miksibe meg surciba rajkózó pestibe, melldöngetve bizonygatva, hogy mi még mindig Alpár vezér szókincsével szidjuk a telefonszolgáltatót, amikor kikérjük a deszfösuratort. Az étterembe pedig, ha nem ízlik a szalmapityóka miccsel, rizibizi körítéses bifsztikkel sajnos nem szolgálhatunk, inkább a szállásadótól kapott két borkány peccsdzsemet tessék kipróbálni.

Orbán Viktor állta a szavát, magyar igazolvány után, állampolgárként is bizonyíthatjuk magyarságunkat. Tulajdonképpen mi ez az egész, néhány évvel ezelőtt erdélyi inváziótól tartó anyaországi szavazópolgárok politikai labilitása vagy az elkúrt országvezetés elleni voks? Kompenzáció az eddig ért sérelmekért, üzleti szimat vagy őszinte nemzetpolitika? Nagyapáink már átéltek egy hasonlót, ők akkor virágcsokrokkal várták a bevonuló daliás honvédeket, hogy aztán olyan másodrendű csicskás kopirnyó váljék belőlük, akik még akkor is védték a határt, amikor a hős magyar hadseregnek Debrecennél látták utoljára a hátát. Megismétlődik a bécsi döntés utáni társadalmi fíling? Néhány fisher máris felhördült, hogy esetleg buletint is kaphatnánk, aztán véglegesen kiszavazuk őket a történelemből. Nos, ettől nem kell tartsanak, mert az érdeklődés ugyan nagy, de akik már utaztak nehéz szívvel az oláhexpresszen, esetleg kaptak fölényeskedő felvilágosítást a sittszenzoros angol véce használatát illetően, még kivárnak. Félő ugyanis, hogy csak egy olyan szupermarketbe soppingolt sztenderd surumuruval csilivilizett cucimuci az egész, amire nyugisan borvizet ihatunk, mert nem hajt meg.

Katona Gábor