Sorvégi rímek helyett sorvégi vigyorok

– Dósa Zoltánt én a székelyudvarhelyi Tanítóképzőből ismerem, de Maros megyében sem ismeretlen. Nem csak azért, mert tanított a Sapientián, de innen is indult 1968-ban. Hogy is volt ez?

– Egy Kis-Küküllő menti szűk hazában éltem le a gyermekkorom, Erdőszentgyörgyön születtem, Szövérden, majd Gyulakután nevelkedtem, sőt a „szakmai gyermekkorom” is e kis földrajzi térben indult, Kelementelkén voltam néhány évig tanító. Gyakorlatilag a fontos és felejthetetlen egyes sorszámú élményeim is majdnem mind itt estek meg velem, és emiatt a helynek már spirituális varázsa is van számomra. Ez a dombos, szép vidék a szülőföldem. Balavásár után, miután elhagyom a radarozó sárga autót, már nem csupán a rendőrök miatt sóhajtok, hanem azért is, mert ez a hely már nagyon otthonos.

– Legtöbben pszichológusként, tanárként ismerik, de ír is: hol blogot, hol prózát, hol verseket. Honnan ez az írási vágy?

– Bár sosem számoltam össze, azt hiszem, hogy tényleg van már néhány ezer tanítványom szerte a világon, Kelementelke volt az első állomás, majd a pszichológusi diplomám megszerzése után Székelyudvarhelyen alapítottam családot, és itt dolgoztam, de néhány év után már Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is lélektannal borzoltam a hallgatóim idegeit, úgy gondolom, elég meggyőzően. Az előadásaimat megpróbáltam életszerűvé varázsolni, ami egyébként egy ilyen tárgynál tényleg nem nehéz. Tehát nem viszolyogtam attól, hogy saját vagy ismerőseim életéből ihletett történeteket meséljek, ezt akár olyan megfontolásból is, hogy a rögzítést segítse. Aztán a sztorik és ötletek túllépték az iskola falait, több mindenről volt mondanivalóm, mint amennyit elsüthettem volna formális helyzetekben. Írogatni kezdtem, először talán az indított, hogy a történetek, amiket szűk körben ismertünk, önálló életre kapjanak. Ehhez a blog-műfaj tökéletesen megfelelt, és ahogy a fejbekása (a blogom neve) olvasókat kezdett vonzani, úgy jöttek a rövid, sokszor szabálytalanul lélegző történeket. Ezeket adtam ki később könyv formájában, Fügék az életfáról címen, igazodva a klasszikus olvasói igényekhez, hiszen sokan jelezték, hogy a billentyűk helyett sokkal szívesebben nyálaznának lapokat. Hibái ellenére, jó is volt a könyv fogadtatása.

– És hogy válik valaki pont sírversfaragóvá? Nem olyan divatos manapság ez a műfaj...

– Valóban nem divatos műfaj az epitáfium, de egy kis utánanézéssel felfedezhetjük, hogy igen sok jó nevű költő gyártott saját magának vagy másoknak sírverset, nem beszélve a sok névtelen fűzfapoétáról, aki „szellemes”-ként kínálta sorait. Én pontosan azt szeretem bennük, hogy igen korlátolt terjedelemben, rövid leírással kell hatást elérni velük. Úgy botlottam a sírversekbe, hogy egy ilyen feladatot kellett megoldanom: volt egy ötletem, amit prózában szándékoztam leírni, de azt mondtam, hogy megpróbálom egy négysorosba zanzásítani. Ez volt az első halva született ötletem, amit követett aztán egy egész temetőnyi.

– Sokak számára nem összeegyeztethető a humor és a halál...

– Pedig a kapcsolat sokkal szorosabb, mint gondolnánk. A veszteség megélése a legtragikusabb élmény, amit az ember megélhet. Borzasztó dolog, hogy az ember bármikor elveszítheti azokat, akiket a legjobban szeret. Ez tehát a bánataink kútfője. De nem kell különösen nagy filozófiai vértezettség ahhoz, hogy megértsük: gyakorlatilag minden örömünk is abból fakad, hogy egyszer meghalunk. Az élet végessége teszi lehetővé az élet élvezetét, az örök életben minden érzés fölöslegessé válna, semmi sem indokolná az élmények pozitív vagy negatív minősítését.

– Azt olvastam, tudatosan csapnivalóan írta a verseit. Hogy kell azt?

– Nem is írhattam volna másképpen, de néhol tényleg vigyáznom kellett, nehogy túlsimítsam a sorokat. Ez a műfaj formailag nem a remek költői megoldásokról szól, hanem bumfordi, legtöbbször kín- és kecskerímek tarkítják. Vagyis ezt a szintet nem nehéz bevállalni úgy sem, hogy az ember csapnivaló költő, nekem pedig biztosan nincs költői vénám. Ami viszont kötelező, hogy legyen egy frappáns üzenete. Vagyis a munkaszabály abból állt, hogy kell egy jó csattanó, aztán a sorokkal megtámogatjuk. A lényeg nem a sorvégi rímeken, hanem a sorvégi vigyoron van.

– 99 sírvers született. Véletlen ez a szám?

– Babonás vagyok, féltem, hogy a századik nekem szól. Komolyabban szólva, több mint száz vers született (és a magamét nem írtam meg), ezek közül válogattam. A szám annyiban nem véletlen, hogy teszteltem az érdeklődőket: lesz-e valaki, aki nem kérdi meg, hogy miért ez a tökéletlen szám. Eddig még senkinek nem kerülte el a figyelmét, így a sejtésem is igazolódni látszik, hogy az emberek ott is szándékot látnak, ahol valóban van.

– És mennyi idő kellett mindehhez?

– Néhány hónap alatt írtam, a keskeny szabadidősávjaimban, ráérősen és mellőzve az igényességet. Így könnyű.

– Pénteken mutatják be a kötetét. Mondhatjuk, hogy haláli könyvbemutató lesz?

– Igen, persze. Legalább nevén nevezzük a dolgot, és nem esünk túlzásokba.

– Kinek ajánlja ezeket a verseket? Kell némi humorérzék, irónia hozzá? Lesz esetleg, aki megsértődik?

– Senki nem fog megsértődni, azok már mind el vannak temetve. És ajánlom mindazoknak, akik képesek elhinni, hogy teljesen mindegy, hogy sírunk vagy nevetünk, ha üt az óra, akkor menni kell. Eljön a pillanat, amikor már megsértődni is késő, éppen ezért érdemes békében és nyugalomban élni.

– Írt már prózát, verset? Mi a következő? Jelenleg dolgozik valamin?

– Természetesen. Egy nem elég tudományos, de ismeretterjesztőnek már túlontúl az, típusú könyvet írok néhány éve a megtévesztő viselkedésről. Azt szeretném befejezni végre. Persze nem biztos, hogy ez lesz a következő, hiszen a Sírversek is hirtelen és a semmiből született, de most az foglalkoztat a leginkább.

– Végezetül elárulhatná, melyik sírvers született meg elsőnek, s melyik lett a legkedvesebb.

– Az első A négylevelű lóhere sírverse volt, ami így szól:

            A három plusz egy volt a többletem,
            Irigyelt, ki élt az egy híján,
            S e negyedik lett a végzetem,
            Száradok most egy öreg Biblián.

Ez most is nagyon kedves számomra, a félreismert sors, szerencse, különcség a mai világban is rengeteg tragédiát okoz. Pillanatnyilag a legkedvesebb az Egy álomkép halála, az viszont a nyomdafestéket csak a könyv lapjain tűri.