– Hogyan került kapcsolatba a film rendezőjével? Miként kötődik a Szerelempatak című dokumentumfilm az ön néprajzi kutatásaihoz?

– Kezdetben vala a könyvem, amely a paraszti nemi kultúráról szól (Amikor az ember nincs es ezen a világon – paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson). Ezzel a könyvvel Sós Ágnes Budapesten találkozott. Meglátta a lehetőségét annak, hogy az én, 700 oldalnyi nemi kultúráról szóló könyvemet, amit két borítólap közé zártam és szóban rögzítettem, hogyan lehetne filmbe transzponálni, tehát képpel láttatni. Egyre kíváncsibbá vált, felhívott, hogy szeretne velem megismerkedni, beszélgetni, és meg is jelent a tanszéken. Attól fogva órák hosszat eltartó, részletekbe belemenő beszélgetést folytattunk. Egyre beljebb és beljebb vitt a film világába. Innen történt valahonnan az indulás. 

– Tehát a film kiindulópontja az ön könyve volt.

– Egy kicsi túlzással Adynak egyik verssorával élnék: az Értől az Óceánig... Az ér itt volt Csíkszentdomokoson, ugyanakkor az ér az én könyvem volt. Általa a téma megindult az óceán felé. Az első nagy lépés a budapesti, szűk szakmai körben történt bemutató volt. Következett a dokumentumfilmek Cannes-jaként számon tartott Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, ahol a legjobb 16 alkotás közé választották, onnan a következő lépés az óceán felé a Trieszti Filmfesztivál volt, ahol a fesztivál fődíját nyerte el. Ráadásul az „Espansioni” Női Szervezetek Szövetségének Fődíját is a Szerelempataknak ítélték. Szerintem azért is döntöttek e film mellett, mert nagyok sok nőszereplője van. Ha visszakeressük, az én könyvemben is a nők dominálnak. Ezt a fajta kultúrát, de a születés, házasság, halál témakörében is a negyven esztendő alatt 65 százalékban a nőktől gyűjtöttem, mert a nők ennek a kultúrának a legjobb ismerői. Egy következő lépés a film életében az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott ünnepi díszbemutató volt január 29-én.
A könyvem a kisgyermekkortól induló erotikától egészen az öregkor, az alkonyodó nemi vágy és ambíció fokozatos csökkenését követi végig, és nyilván számtalan mellékágazattal, vetületével, bonyolultságával mutatja be. Ágnes a beszélgetésünk során arra a következtetésre jutott, hogy a könyv egészéből nem lehet filmet csinálni, mert annyira gazdag, hanem kiválasztott egy szeletet, és ez pontosan a nemi élet alkonya. Az emberi életnek egyfajta visszafelé térő számbavételéről szól a film, a fiatalkor, a múlt emléke, életünk legszebb, rejtett és titkolt, nem nagy nyilvánosság előtt zajló vetületéről.

– A könyvben szereplő adatközlőkből a filmben is fellelünk néhányat?

– Én a sorsfordulók négy nagy területét kutattam negyven éven keresztül: a születést, a párválasztást,  az elmúlást és a nemiséget. A születés többnyire magánszféra kérdése, nagyobb nyilvánossága van a házasságnak, a halál már magánszférává változik, a nemiség pedig kimondottan intim szféra. Ezekre a kérdésekre különbözőképpen reagálnak az emberek, az utóbbiról egyébként a 300 adatközlő közül, akikkel dolgoztam az évek során, csak 35 adatközlővel folytattam beszélgetést. Ágnesnek én ajánlottam adatközlőket ezek közül, nagy meglepetésemre működött a beajánlás, megnyíltak vele szemben is. Számára érdekes volt, hogy az idős ember hogyan gondol vissza erre a korra, mivel egy leélt élet tapasztalatából szűri le a maga érzelmi, lelki múltját. Úgy is nevezhetném, hogy ez a múltunk egy másfajta elbeszélése. Merthogy bármennyire is intim szféra, egy beszélgetés nagyon sok más témakört, ügyet, relációt hoz be, mindig valami történéshez kapcsolódik, tehát nem egy nagyon szűk sávon mozgó jelenség. Így válik kultúrává.

– A film Feri bácsin keresztül mutatja be a történéseket, a többi szereplő az ő apropóján nyílik meg, és bontakoznak ki a történetek, mint egy ágas-bogas fa.

– Feri bácsit én személyesen nem ismertem, nem volt adatközlőm, őt Ágnes találta és helyezte a központba. Az én kutatói szemléletem egy kicsit nőcentrikus, Ágnes a filmet férficentrikussá változtatta: Feri bácsi egy referencia lett, akivel kapcsolatban a megkérdezett asszonyoknak a beszélgetések során sok minden eszükbe jut és fel tudják idézni a múltjukat. Ő valahol egyfajta kapocs ebben a filmben, centrum is meg kapocs is a többi adatközlő, szereplő között.

– Eddig mindenhol úgy emlegették a helyszínt, hogy egy erdélyi falucska... A beszélgetésünk nyomán most már biztosan ismert a helyszín is.

– Persze. Nekem ez furcsa, hogy miért kendőzték el ennyire, és csak sejtették, hol játszódik. Azért-e, mert vannak ennek a kultúrának keményebb kifejezései, a keményebb szókincsből is beengedett, beválogatott a rendező, és úgy érezték, hogy talán nem lesz szerencsés, ha megnevezzük, kik azok, akik ezt mondották? Én a hangsúlyt ezen a sávon, ezen a területen a nemiség használt szókincsére helyeztem, de tudatosan nyelvtanárként is fontosnak tartottam a metaforikus nyelvezet felgyűjtését. Itt a filmben a kemény kifejezések érvényesültek.

Ugyanakkor lehet, az elhallgatás azt is szolgálhatta, nehogy azt gondolja valaki, ez egy berekedt közösség kultúrája, hanem hogy ez a közösség az, amelyik megőrizte az egyetemes magyarság, a székelység ezen a területen való műveltségét, és egyfajta felelősséget vállalt fel nem csak önmagáért, hanem a többiekért is.

– Miért tartja fontosnak ezt a filmet?

– Először is, mert megismerkedhettem a könyvem segítségével, inaktív és mégis aktív közreműködésével egy ilyen rendezővel, aki művészként, alkotóemberként látott meg a székelység kultúrájából egy szeletet. Számomra nagy elégtétel, hogy én ennek a filmnek tudományos tanácsadója lehettem, mert a film által bennünket egy sokkal gazdagabb népességnek ismert meg Európa – a székely–magyar kultúra vizuális és auditív világán túl, mert nemcsak táncolni és zenélni tudunk, hanem van egy sajátos lelki világunk, egy sajátos érzékenységünk, szellemiségünk.