Gaál: nekem a természet a mesterem

– Tulajdonképpen hazajön Csíkba...

– El se mentem. Marosfőn van házunk, oda járunk minden nyáron. Negyven évig éltem, tanítottam Csíkszeredában, utána kiköltöztünk Marosfőre, mert csendesebb, szebb az egész környezet. Nekem a mesterem a természet. A legnagyobb művész a természet. Ezt mások fogalmazták meg, nagyobb emberek, mint én. De én nem akartam se Nagy Istvánt követni, se Rembrandtot, se Picassót. Kísérleteztem magamnak, hogy milyen úton induljak el a főiskola után. És rájöttem, hogy nem követhetek senkit. 1959-ben helyeztek Csíkba tanárnak. Akkor még nem ismertem Nagy Imrét, csak hallottam róla, és láttam egy kiállítását Kolozsváron. Amikor idekerültem, s bemutatkoztam, hogy én vagyok a rajztanár itt, mondta, rajzoljak sokat és még találkozunk. Azután vittem hozzá a művészeket, akik jöttek ide, beszélgettünk, sokat tanultunk tőle Árpival (Márton Árpád). 1964-ben volt a Gál Sándor utcában egy szép kiállítóterem, ott rendeztünk egy egyéni kiállítást. János Pál biztatott, akkor már volt Szervátiusz Jenőnek, Gy. Szabó Bélának kiállítása ott. Ezeket még Kolozsváron sem lehetett volna megrendezni. Aztán jött Márton Árpád is ide tanítani, ő is rendezett egy kiállítást. Kezdett pezsgő kulturális élet kialakulni, sorra nyíltak a kiállítások.

– Milyen igény hívta létre 1974-ben a szárhegyi művésztelepet?

– 1972-ben meghívtak Hajdúböszörménybe egy nemzetközi művésztelepre a marosvásárhelyi Nagy Pál festőművésszel és a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor képzőművésszel együtt. Ott kaptam egy  Káplár Miklós-díjat és következő évben is hívtak. Ekkor már minisztériumi jóváhagyás kellett, hogy mehessünk, de nem engedtek, Bukarestből akartak küldeni román képzőművészeket. Mondtam akkor János Palinak, hogy tudnánk mi is csinálni itt egy művésztelepet. Zsögödben kiválasztottunk egy helyet, beszereztük a fát, nekifogtunk építeni egy alkotóházat. De akkor közbeszóltak, hogy nem lehet felépíteni, mert azt a területet már kinézte másvalaki, elvitték a fát és a köveket is, amit odahordtunk. Akkor elmentem Somlyóra, hogy a Kalot épületében szervezzünk egy művésztelepet. De a gyermekház igazgatója nem egyezett bele. Utána az akkori új iskolában, a Rebreanuban akartuk létrehozni, mivel nyáron nincs tanítás ott, a szállodában étkeztek volna a meghívott művészek. Amikor ezt Zöld Lajos meghallotta, mondta, Szárhegyen kell művésztelepet csinálni. Én nem is tudtam, hogy van ott egy kastély is. Igaz, romokban volt, de Laji azt mondta, hogy augusztusig kijavítja. Márton Árpival kezdtük hívni a művészeket, akiket ismertünk Erdélyből. Hívtunk húszat, jöttek harmincan, az se volt ahová lefeküdni.

De korábban még el kellett menjünk Márton Áron püspökhöz, és el kellett kérjük az épületet. Fogadott is, ő már tudta, miért mentünk. Mondta, nagyon sokan kérték tőle a kolostort öregek házának, gabonaraktárnak, mindenfélének, de a művészeknek odaadja. Figyelte is, hogy mi történik ott és látta, hogy jó irányba halad a művésztelep.

Zöld Laji szerzett be mindent, ami kellett nekünk. A művészeket el kellett látni. Megcsinálta, felújította az épületet. Aztán kidobtak onnan...

– A tájfestés nagy mestereként tartják számon, ugyanakkor számos portrét is festett.

– Szeredában nagyon sok tanárkollégát megfestettem. A nyolcvanas években voltak az órákon át tartó gyűlések a semmiről, a gimnáziumban volt nyolcvan tanár, s azokat mind lerajzoltam a gyűlések alatt. Mondtam nekik, hogy meg is festem, fél óra különbségekkel jöjjenek a műtermembe s készítek róluk portrét. Egy ember volt, aki könyörgött, hogy rajzoljam le, de olyan hitvány ember volt, hogy nem akartam. Mindig megállított, aztán egyszer mondtam neki: ide figyelj, én akit megfestettem eddig a tanárok közül, mindenki meghalt. Többet soha nem kérte.

– Az összes alkotói korszakából vannak munkái a kiállításon. Végignézve, milyen érzések, gondolatok fogalmazódnak meg önben?

– Nagyon örvendek, hogy ezeket így együtt látom. Örvendek, hogy ilyen lehetőség nyílt, hogy befogadtak ebbe az épületbe, mert újabban csak nagy művészeknek a munkáit állítják itt ki. Ezt a 108 munkát, ami most itt van, soha nem láttam így együtt. Jó látni. Aztán ezek visszakerülnek a raktárakba, ahonnan elhoztuk. Egy része Szárhegyről van, egy része Ditróból, ahol állandó kiállításom van. Másik része Pannonhalmáról, Marosfőről. Szanaszét vannak, mindig csak egy részt látok. De ezek így egymás mellett sosem voltak. Nagyon nehéz volt összeválogatni. Egy kiállításon nagyon fontos, hogy melyik hova kerül. Nem időrendi sorrendben van rendezve, mert rájöttem, hogy az nem lett volna jó. Elhoztam olyan képeket is ide, amit 1955-ben festettem, de a legújabb, Zöld Lajit ábrázoló képemet is, amelyet idén festettem.

Én 35 művésztelepre voltam meghívva, sok mindennel találkoztam, sok múzeumot megnéztem. Az igazság az, hogy mindenki úgy fest, ahogy tud és amilyen tehetsége van. Ha nincs tehetsége, hiába tud. Én szakácskönyvből nem tudok főzni, mert ehetetlen lesz, ahhoz kell egy kicsi érzék, az a csipetnyi só, csipetnyi bors, amit csak a szakács tud. Hiába van leírva, hogy kell egy marék só vagy marék liszt... Itt is hiába mondom meg, hogy milyen festékből milyen színt kell keverni, ha nem érzi az illető, nem tudja megcsinálni. De az idő úgy is olyan, hogy sok mindent elseper. Viszont a nagyokat az idő sem tudja kiseperni.

Gaál András 80
A Csíki Székely Múzeumban március 5-én, szombaton 18 órától nyitják meg a kiállítást. Köszöntőt mond Antal Attila, Csíkszereda megbízott polgármestere, a kiállítást Banner Zoltán művészettörténész nyitja meg. A kötetet Székedi Ferenc szerkesztő mutatja be, az est házigazdája Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. Közreműködik Fülöp Zoltán színművész. Vasárnap délután öt órától a művész ingyenes tárlatvezetést tart a kiállításon.