Életet leheltek Örökségünkbe

Ezúttal inkább a történelmi Csík vármegye népdalaira, mint táncaira építették az előadást. Történelmi, mivel a műsor gyergyói dalokat, táncokat is tartalmaz.

Neves népzenei kutatók és a néptánc területén elismert szakemberek működtek együtt, hogy az örökségbe, melyet a múlt század elején Bartók Béla, Kodály Zoltán és Molnár Antal összegyűjtött és megmentett, újra életet leheljenek.

A gyergyóditrói születésű Kelemen László, az erdélyi táncházmozgalom elindítója állította össze a zenei anyagot. Mivel jelenleg a budapesti Hagyományok Házának igazgatója, az énekesek (Győrfi Erzsébet és András Orsolya) a recsegő fonográf- felvételekről hallhatták az immár több mint százéves eredeti gyűjtést. Szerencsére, Bartók és Kodály le is jegyezte ezeket az értékes, akár több ezer évig is csiszolódó, régi típusú népdalokat, és így könnyebben rekonstruálhatták őket. Ezenkívül Kelemen László aktuális gyűjtéseket, sőt a saját gyűjteményéből is használt fel dalokat, amint kifejtette, hál\' istennek még ma is élnek olyan adatközlők, akiktől érdemes népdalokat gyűjteni.

„Valószínű, hogy Önök is eléggé gyakran használják azt a kifejezést, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Mi ezt most szeretnénk az Örökség előadással megcáfolni” – jelentette ki a műsor fontosságára utalva Kelemen László. Hozzátette, egy táncelőadás mindig inkább a költeményhez hasonlít, mint a drámához, ezért az emberi élet nagyobb fordulóit, eseményeit idézték fel (mint a lakodalom, halottkísérés, tavaszköszöntés, vásár, katonakísérő stb.), mert „ezen vízválasztók generálják és segítik a hagyományőrzést”.

A csíki népdalokat és táncokat többnyire már ismerheti a közönség, nem ugyanez a helyzet a gyergyói anyaggal. „A műsorunk nagyon komoly teljesítményének tartom, hogy Budapestről hozott haza olyan gyergyói népdalokat, melyeket ha most nem szólaltatunk meg, tán nem élednek újjá” – emelte ki András Mihály, az együttes igazgatója, az előadás művészeti vezetője.

Varga Zoltán koreográsustól megtudtuk, hogy táncok szempontjából sokkal nehezebb a helyzet, mint a népdalok esetében, ugyanis az első gyűjtések, filmes felvételek az 50-es években történtek, és először Magyarország néprajzi tájegységein zajlottak. Az előadás szervezői beszámolhattak viszont nagyon szerencsés esetekről is. Például a Budapesten a múlt század elején letelepedő gyergyóiak sokáig megőrizték otthonról hozott szokásaikat, így olyan táncokat is hozhattak haza, melyek mára nálunk már kihaltak vagy „elkorcsosultak”. Természetesen a csíki táncok szempontjából, ahogyan a koreográfus megjegyezte, nem akadt különösebb feladata, hiszen az Antal Zsolt és Gábos Endre tánckarvezetők által irányított táncosok ezt a táncnyelvet már magas szinten megtanulták. Jóformán csak a dramaturgiai folyamatokat kellett felvázolni.

A koreográfus két fontos színpadi jelenetre hívta fel a figyelmet. Kitért az egykor tájainkon is létező tavaszváró, tavaszköszöntő táncra, ami elveszett, de magyarországi felvételek alapján visszatanulták. A másik jelenet szintén egy olyan szokáshoz kötődik, amelyet manapság már nem gyakorolnak, és ami nem más, mint a halott kísérése zenével és tánccal. Az utóbbi egykori létezéséről a koreográfus a gyimesi kutatásai során személyesen is meggyőződhetett. A siratók ugyanis az egyházi szertartás befejeztével az óramutató járásával ellentétes irányban háromszor kerülték meg a sírt. Ezt a momentumot egészíthette ki táncokkal és dalokkal, mivel előzőleg az idősebb emberek elmondása alapján megtudhatta, miként zajlott egykor a halottbúcsúztató.