Bálványok kicsiben és nagyban

Szücs György, Vargha Mihály és Márton Árpád

„Vargha Mihály szobrai végül is (…) térben elhelyezett »leletek«. Lépésről lépésre fejleszti formáit, az egységes méretűre fűrészelt tüzelőfák ritmusa, a »kozsokár« precizitásával kivágott gyepszőnyegtakarók, de a civilizált emberre jellemző anyagok (lemezek, üveglapok, műanyagok) jelzésszerű beillesztése is egyéni tárgyegyüttest eredményez, új viszonyrendszert alkot. A Halomnak nevezett föld–fű–fa sírjelek szinte az őselemek világát idézik, ugyanakkor cseppet sem taszítóak, az embernek derengeni kezd elfelejtett múltja” – emeli ki a szobrokról művészalbumot szerkesztő Szücs György művészettörténész.

Különben ezúttal a művészalbumot bemutató Szücs György nem beszélt az alkotásokról, ezt a szerepet a kiállítást megnyitó Márton Árpád képzőművésznek hagyta. „Mindig nehéz kortárs alkotóról írni, hisz ha barátunk, ha netán ellenségünk, műelemzésünk elveszítheti tárgyilagosságát. A másik oldalról azt is figyelembe kell vennünk, hogy a művész a maga életpályáján belül melyik műveket tartja fontosaknak. Ennyiből leszűrhetik, hogy egy közös munka eredményeképpen alakult ki ez a művészalbum, és nekem elegendő, hogy Vargha Mihály meg volt elégedve a végeredménnyel” – vélte Szücs György. Hozzátette, egyúttal a háromszéki művészet hálózatát is próbálta feltérképezni, és ebben elhelyezni Vargha pályafutását, ami nagyon jelentős, hisz a művészt nem csak Székelyföldön és Erdélyben, hanem Amerikában, Skandináviában és Budapesten is ismerik.

Márton Árpád arra hívta fel figyelmet, hogy a művész hamarosan ötvenedik életévét tölti, ez a kerek életkor mindenkit arra késztet, hogy visszatekintsen. „A szobrászokat mindig irigyeltem kicsit, ők ugyanis közvetlenül az organikus anyaggal dolgozhatnak, és letapogathatják a valóságot, nemcsak leképezik kémiai anyagokkal, akár a festők vagy a grafikusok. Vargha Mihály életpályája, azért jelentős, mert egy áthidaló ívet képez a múlt századi és a kortárs művészet között. A köztéri szobrainál inkább a klasszikus hagyományos kifejezési eszközöket használja fel, kisplasztikái azonban egy játékos, sajátos, eredeti világot, nyelvezetet teremtettek, ahol minden szobornak megvan a maga üzenete.”

Az alkotó is erre a kettősségre világított rá, kiemelte, azért is kapta a tárlata a Bálványok nevet, mert ezzel a fogalommal akár a köztéri, akár a kisplasztikai munkák világát meg lehet fogni.

„Szücs György művészettörténész batárom dilemmája is az volt, hogy miként ötvözze a munkásságom két nagy vonulatát: az autonóm műveimet, amelyek szubjektív lelkiállapotaimat, meglátásaimat fejezem ki, valamint a köztéri szobraimat, amelyek megrendelésre készülnek. Úgy éreztem, Benedek Elek és társai is bálványok, hisz egy közösségnek a példaképei, szellemtörténeti nagyjai, melyek megérdemlik, hogy szobor készüljön róluk.

Másfelől a szobraim is valahol idolumok, és nagyon bízom benne, hogy ezek közül az el nem kötelezett, autonóm műveim közül is fel tudok majd nagyítani néhányat szülővárosom vagy Sepsiszentgyörgy közterein. Eddig Amerikában volt rá lehetőségem, hogy öt méteres szobrokat is készíthessek. Itt még, úgy érzem, nincs igény erre. Sokan kérdezik, hogy ha nagyon modern nyelven fogalmazok a kisplasztikáimmal, miért nem vagyok merészebb a köztéri alkotásaimmal? Székelyföldön évszázados lemaradást kell behoznunk, a mai megrendelők és a székelyek mentalitása nem nagyon tűrné, hogy egy szürrealista vagy kubista szobrot készítsünk például Benedek Elekről vagy Gyárfás Jenőről.”