Ahol a festés már nem csak szobafestést jelent

Az elmúlt másfél évtizedben marosvásárhelyi, kolozsvári, vajdahunyadi, kassai, debreceni, bánffyhunyadi, temesvári, szatmárnémeti, budapesti, sepsiszentgyörgyi, szegedi, kiskunfélegyházi, segesvári, székelyudvarhelyi, pápai, csíkszeredai művészek fordultak meg Mezőmadarason, a Czirjék Lajos által megálmodott és megszervezett alkotótáborban.

A Marosvásárhelyen élő, mezőmadarasi születésű festőművésznek mások példájából kiindulva tizenöt évvel ezelőtt támadt az ötlete, hogy szülőfalujába is jöjjenek képzőművészek, örökítsék meg a székely-mezőségi település jellegzetességeit, azt a tanyasi világot, amely Erdélyben már elég ritka, azokat a régi házakat, portákat, amelyeket még nem semmisítettek meg a korszerűsítés jelszava alatt. „A cél az volt, hogy a falu hírét elvigyék az itt megforduló vendégek, beszéljenek róla, vigyék el a hírét a nagyvilágba ennek a kis mezőségi településnek, amely még őrzi a hagyományait, és ahová érdemes időnként eljönni, pihenni, feltöltődni” – magyarázta lapunknak Czirjék Lajos.

 A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, az ötletet felkarolta a helyi református egyház, a lelkészházaspár, de a falubeliek közül is sokan – bár szokatlan volt számukra – a szervezők mellé álltak, szállást adtak otthonukban az idegenből érkező vendégeknek, sőt saját terménnyel támogatták a tábort, friss zöldséggel, gyümölccsel, kacsával, tyúkkal járultak hozzá az ellátáshoz. Ugyancsak a helybeliek közül kerültek ki a szakácsok és segédeik is, akik helyi ízekkel kényeztették a táborlakókat. Az első években a művészek a parókián, illetve a falubelieknél kaptak szállást, a műtermet a papi lakban rendezték be, valamint annak tornáca és kertje is alkotóműhelyként szolgált.

A képzőművészek a falu utcáira, dombjaira, temetőjébe is kimentek, festőállványaikkal érdekes látványt jelentettek az egyszerű emberek számára. Dülöngélő kapubejáratot, százéves parasztházat, régi kerítésre kikönyökölő anyókát, mezőn dolgozó embert, itató előtt álldogáló lovat, hazatérő csordát, szénásszekeret rajzoltak, festettek, megörökítették a templomot, a temető régi sírköveit, az akkor még elég rossz állapotban levő iskolát. Az évek alatt a falusiak is hozzászoktak a rajzolgató idegenek látványához, a festés már nem csak a szobafestést jelentette számukra, a művészet pedig nem csupán a művirágcsokrot, vagy a giccses vásári képet.

A mezőmadarasi képzőművészeti alkotásokból augusztus 25-én a marosvásárhelyi várban is szerveznek egy kiállítást.