Huszonhat év – Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Kiskunfélegyházán szervezett kiállítások – után és számos díj birtokosaként tér vissza a székelyudvarhelyi Művelődési Házba, ahol annak idején helyet biztosítottak első bemutatkozásának. Józsa László kerámiakiállítása csütörtökön délután 5 órakor nyílik meg az előtéri galériában. Megnyitóbeszédet mond P. Buzogány Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa.

„Tulajdonképpen kényszerhelyzetben voltam – kezdi vallomását –, hiszen édesapám megbetegedett, majd hamarosan meg is halt, s én a középiskolai évek után egyből családfenntartóvá váltam. Arról, hogy művészeti szakon tanuljak tovább, szó sem lehetett. Ráadásul családunk, szüleim generációja nem fazekassággal, hanem taplászattal foglalkozott. Ha visszatekintek a távolabbi elődökre, azért jól látható, hogy mindkét ágon megvoltak a fazekaspéldák. Fel kellett frissíteni az alvó hagyományt. Jó példa volt Józsa János, aki viszonylag közeli rokonom, láttam, láttuk már akkor, hogy mire képes; hagyományőrzésben, a műhely vezetésében és a kapcsolattartásban példaértékű volt számomra.

– Mihez kezdtél 18–19 éves fiatalemberként?

– Meg kellett tanulnom a szakma alapfortélyait. Elmentem „inasnak” a korondi „fazékgyárba”, a kerámiaüzem egy ideig szövetkezeti formában működött, aztán a székelyudvarhelyi matricagyár részlegévé vált. Akkor még István Lajos bácsi volt a vezető, a jeles néprajzkutató, aki földműves gyökerekkel rendelkezett ugyan, de a korondi kerámia elméletét, a motívumkincset, az újítási lehetőségeket kiválóan ismerte. Ő egy rendkívüli ember volt. Egy-két hónap múltán már kezdett formát nyerni kezem alatt a pala. Elkészültek az első saját edények. Nemsokára, ez 1979-ben történt, elszegődtem Csíkszeredába, a Hargita Művészete nevű szövetkezethez, ahol Sántha Imre volt a mesterem. Híres keramikus volt ő is, később Magyarországra telepedett, de nála fejleszthettem tudásomat, igaz, hogy ott mást, a csíkdánfalvi kerámiát kellett készítenem, de volt lehetőség a kísérletezgetésre. Ott nagyon jó légkör volt, de a város nagyon hidegnek bizonyult, soha nem fagyoskodtam annyit, mint abban az esztendőben.

– Hogyan önállósítottad magad?

– Erre csak a katonaság után, 1981-ben került sor. Akkortájt nagy bátorság kellett ehhez, sok utánajárás és papírmunka, mert a konjunktúra nem kedvezett a magánszektornak. Megvoltak a példák, hiszen a korondiak soha nem arról voltak híresek – legalábbis a fazekasok és a kereskedők –, hogy engedték volna beterelni magukat az állami szektorba, ha behajtották is őket, mindig megkeresték a kiskapukat, hogy a maguk uraivá válhassanak. Hozzáláttam, és sikerült. Fazekasként azonban soha nem elégített ki a hagyományos és a trendi, mindig valami egyebet is szerettem volna, de aztán rájöttem, hogy a különleges kerámiák szabad időmben készülnek. A kötelező feladatok mellett, után jutottam el arra a szintre, hogy magamnak dolgozzam, csak úgy, élvezetből. Kályhacsempék, terrakottaszobrok, figurális kompozíciók születtek, néha olyan különleges munkák is, amelyekre felfigyeltek a műgyűjtők és az igényesebb turisták, illetve azok az értelmiségiek, akik elvetődtek tószegi műhelyembe. Biztattak, szakkönyveket hoztak, úgyhogy 1987-re valósult meg első kiállításom.

– Mi a sajátos stílusodban? Másképp látsz, másképp ábrázolsz, mint a korondi mesterek zöme?

– Először is teljesítem a biztos megrendeléseket, hiszen meg kell élni. A hagyományos korondi kerámiát készítem. Ez megy a piacra. Aztán bizonyos időszakokban hagyományos formájú edényeket készítek ugyan, de nem a hagyományos módon díszítem őket, hanem a népi motívumok továbbvitt, egyedi változatát karcolásos technikával alkalmazom. Nem használom a színek adta lehetőséget. A minta, a díszítés három dimenzióban érvényesül. Van olyan sorozatom is, hogy hagyományos eszközökkel és motívumokkal dolgozva a maximumot hozom ki az anyagból. Sikerült már 80 cm átmérőjű tányért készítenem és 185 cm magas vázát. A jövőben szeretném kipróbálni a tűzzománctechnikát, és miniatűr változatban – 1 és 10 cm közti méretben – készíteném el a teljes korondi „repertoárt”, azt a több száz edénytípust, amely ebben a községben valaha is előfordult. Ez a kiállításom a hagyományőrzést és a formai kísérletezést egyformán igazolja. Remélem, a látogatók, a műértők is értékelik majd.

– Még milyen terveid vannak?

– Elnöke vagyok az Életfa – Korondi Fazekasok Szövetsége nevű szervezetnek. Ez egy szakmai társaság, amely arra hivatott, hogy a minőségi és népi ihletésű kerámiát népszerűsítse, védje érdekeinket. Kiállításokat szervezünk, szakmai táborokat, oktatást tartunk, önképzést folytatunk, pályázatokat írunk, és projekteket kivitelezünk. A Korond–Parajd Térség Természetvédelmi Gondnoksággal közösen működtetünk egy tanműhelyt, ahol az érdeklődők megismerkedhetnek a szakma alapfortélyaival. Ezek ifjúsági és felnőtt-táborok, amelyek a tágabban értelmezett Sóvidék népszerűsítésére is jók. Most készítettünk egy LEADER-pályázatot, amely a hagyományőrzés témakö¬rében – egy családi kisüzemre emlékeztető körülmények közt – bemutatná a népi kerámiakészítés teljes folyamatát, a pala előkészítésétől a kész termékig. Távlatokban? Három lányunk van, és már jelentkezett a fiú unoka, aki szeret „agyagozni”. Meg akarom tanítani őt erre a szakmára. Ikerlányaink az udvarhelyi művészeti középiskolába járnak. Kiválóan rajzolnak. Talán ilyen területen fognak továbbtanulni, s az jót tesz majd a családunkban zajló tevékenységnek is. Előfordulhat, hogy ők továbbfejlesztik majd a mostani kerámiát, s náluk majd a munka és az alkotószenvedély egyazon foglalkozás során ötvöződik mindvégig az életben.