Visszatérés a nyolcezresekre

Kérésünkre Erőss Zsolt beszélt a rehabilitációs időszakról, illetve a Rehab-expedícióról is.

„Január másodikán történt a balesetem, és talán úgy negyedike körül kerültem Magyarországra, ahol rögtön meg is műtöttek és helyrerakták mind a két lábamat. Kilencedikén volt az amputációm, addig nézegették, vizsgálgatták, gondolkodtak rajta, majd döntésre kellett vinni a helyzetet. Mivel sok szakember úgy állapította meg, hogy ebből már nem tud jó láb lenni, és az én részemről az jobb döntés lenne, ha amputálnák, így a végén meg kellett hozni ezt a döntést. Nem csak lábsérüléseim voltak, hanem bordasérüléseim is, nagyon súlyos ágyhoz kötöttségem, és ez volt a legrosszabb időszak a baleset után.

Teljes mozgásképtelenséggel kerültem át a rehabilitációs intézetbe, de ott már be lehetett ülni egy tolószékbe, már lehetett valamennyire mozogni, önellátó lenni. Ettől kezdve nagyon szépen fejlődtem. Elég nehéz volt talpra állni. Az egyik lábam gipszben, csak egy pici sarok volt szabadon, amin állni lehetett, de azon se lehetett nagyon egyensúlyozni, a másik lábamon pedig egy friss amputáció nagy műtéttel. Így felállni és egyensúlyozni eleinte nagyon nehéz volt. Ebből lassan lehetett fejlődni. Ahogy lekerült rólam a gipsz, sokkal stabilabb járásra, egyensúlyozásra voltam képes, és többet tudtam mozogni, több foglalkozáson részt venni, így már az úszásokon, vizes tornákon is. Két hónap alatt eljutottam arra a szintre, hogy lépésben tudtam haladni mankóval.

Menet közben kaptam már egy lábat, aminek még a tokját mindig kellett igazítani, annak függvényében, hogy hogyan alakul a csonkom, mert az ilyenkor még nagyon ödémás. Ez egy lassú folyamat, ahogy kezd alakulni a végleges formájára. Két hónap alatt egész jól haladtam, azzal, hogy már mankó nélkül is tudtam valamilyen szinten járni, lépcsőzni. Attól kezdve, hogy hazajutottam, talán ez még gyorsult egy kicsit, mert jobban tudtam mozogni, majd sétálgattam, elkezdtem futni és dolgoztam azért, hogy vissza tudjak jutni a hegyekbe. A rehabilitációnak mindenképp része, hogy én elkezdtem hegyre járni, hegyi edzéseket, túrákat tenni. Amikor az ember már hegyi túrákat tesz, akkor mindenképpen meg tud felelni a hétköznapok kihívásainak, mert az már picit túl van azon, és végül el tudtam jutni expedícióra is.

Ez egy gyors, hatékony rehabilitáció volt, ehhez mindenképp kell egy fizikum és egy mentális hozzáállás is. Talán a hegymászásnak köszönhető, hogy nálam ezek jól megvoltak, mert általában nem ennyire könnyű a fölállás egy ilyen helyzetből.”

Az expedíció

„Az expedíción nagyjából a várt szintet hoztam, lehetett volna rosszabb is, jobb is. Voltak kínjaim és elég súlyos nehézségeim, de pont olyan határon voltam, ami sikeres tud lenni egy ilyen nagy hegyen. Ha nincs az a kialakult rendkívüli helyzet, hogy lavinaveszélyessé vált az a hely, akkor föl tudtam volna menni a csúcsra is. Az egy nagyon szép befejezése lett volna ennek az egész történetnek: hogy történt ez a súlyos baleset, de azért gyorsan és hatékonyan föl tudtam állni.
7100 méter – persze a legtöbb normál embernek is elég nagy kihívás és lehetetlen feladat. Ahhoz képest, hogy én egy amputáció után, rehabilitációs korszakban ilyen szépen vagyok, az egy jó dolog.”

Tavasszal újabb nyolcezresek

„Most nem sikerült erre a csúcsra feljutnunk, de nem fogjuk ezt nagyon erőltetni. Ezen a csúcson voltak magyar megmászások, és azért volt számunkra érdekes, mert a legtöbb eséllyel, a legbiztonságosabban lehet elérni ezt a csúcsot. Ezért volt alkalmas arra, hogy most ősszel kimenjünk rá. De valójában ennél nehezebb célok vannak előttünk, és remélem, hogy ezeknek meg tudok felelni jövőre: nepáli nyolcezres hegyek, az Annapurna vagy a Lhoce. Sok mindentől függ, nehéz most az időjárással jól kalkulálni, mert van egy globális alakulása az időjárásnak. Ezért még egy kicsit tűnődünk, nézegetjük, hogy melyik lenne jó, de valamelyiken ott kell legyünk tavasszal.”

Csíkszeredában november 28-án találkozhattunk a hegymászóval. Az előadásról Vass Emőke, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület tagja beszámolóját olvashatják.

Talpra állásból jeles

\"Baleset, rehabilitáció, töretlen optimizmus, hétköznapi ember számára hihetetlennek tűnő visszatérés a magashegyi expedíciósorozat legújabb kihívásához – ez jellemzi Erőss Zsolt hegymászó szűk egy évi tevékenységét. A Segítő Mária Katolikus Gimnázium dísztermében tartotta meg előadását az a hegymászó, akire felnéz sok-sok ember, és aki igazi példakép lehet idősnek, fiatalnak egyaránt. Becsléseink szerint a jelen lévő érdeklődők száma meghaladta az 500-at.

Az előadás két részre tagolódott, Zsolt először a balesetét követő rehabilitációs időszakot mutatta be. Egy filmes stáb végig követte Zsolt ezen életszakaszát, sokaknak könnyet csalva a szeméből. Az elfogadás, töretlen optimizmus, a család hozzáállása, talán ezek azok a dolgok, amelyek egy ilyen baleset után is talpra állásra „kényszerítették”. Láthattunk képsorokat a rehabilitációs központból, ahol megtanult járni a protézissel. Szívbemarkoló pillanatok voltak azok, amikor a kezdeti bizonytalan lépésekből biztos léptek, majd szaladás lett „a legjobb edzőtárssal, a kutyával”, Zsolt szavai szerint. Az első könnyebb-nehezebb túrák az Osztrák Alpokba vezettek, ahol a lábprotézis előnyei-hátrányai mutatkoztak meg számára, és az a meggyőződés, hogy igenis, tudja folytatni az expedíciózást. Hihetetlen nagy elszántságnak, erőn felüli küzdelemnek lehettünk tanúi.

A második részben már a profi hegymászók számára legkönnyebbnek titulált Cho-Oyu meghódítása volt a célpont, ahová szintén elkísérte a hegymászótársakon kívül egy filmes és egy operatőr. Sok új információval gazdagodhattunk, a bevásárlástól a kereskedelmi expedíciók szervezéséig. Amint azt még annak idején a világhálón is végigkövethettük, az időjárási viszonyok nem voltak kedvezőek a csúcshódításra egyetlen expedíció számára sem a népes alaptáborból. Akik feljutottak a II. táborba, azok tudtak csak igazán megbizonyosodni arról, hogy túlságosan nagy volt a lavinaveszély a csúcstámadáshoz. Talán egyetlenegy német hegymászó jutott fel idén a Cho-Oyu-ra.

Zsolt számára csalódást jelentett, hogy nem sikerült feljutni a csúcsra. Mi pedig egy lélegzetelállító előadást hallgathattunk végig, amelynek mély tartalmát csak ennyire lehet szavakban kifejezni. A többi ott maradt a jelenlévők szívében, és példaképként nézünk fel arra a csíki születésű hegymászóra, akiben a székely vér megmutatkozott konok és erőn felüli kitartásban.”

Rendhagyó földrajzóra

Csíkszeredában való tartózkodása során Erőss Zsolt a József Attila Általános Iskola dísztermében rendhagyó földrajzórát tartott az iskola diákjai számára. A földrajzóra keretében vetítéssel egybekötve a magashegyi expedíciókról mesélt a gyerekeknek. Előadásában sok mindenről szó esett: elmondta, hogy ő 13 évesen kezdett hegyet mászni, beszélt a hegymászás szépségeiről és veszélyeiről és elmesélte a januári balesetét is. Bemutatta továbbá, hogy milyen a növényzet, ahogy haladunk a hegyre fel, milyen falvakkal, népekkel találkozhatunk a Himalája környékén, az alaptáborokat, hogy mit jelent az akklimatizáció, milyen a hegymászók felszerelése, és még számos, a hegymászáshoz kapcsolódó információt hallhattak a résztvevők. A vetített film és Zsolt előadása közben a gyerekek maguk is úgy érezhették, mint akik a filmben megjelenő hegymászókkal mennek felfelé a hegyen. Közben az elmondottakkal kapcsolatos kérdéseket tett fel a gyerekeknek, a helyes válaszokért egy-egy képeslap volt a jutalom. Az előadás végén a gyerekek is kérdezhettek, a hegymászó minden kérdésre válaszolt, még arra is, hogy találkozott-e már Yetivel.

„Örvendek, hogy egy olyan híresség jöhetett el az iskolánkba, mint Erőss Zsolt. Ő mászta meg legelső magyarként a Himaláját. Tiszteli a hegyet, mert aki nem tiszteli a hegyet, annak nem érdemes hegyre másznia. Tetszett, hogy ellátogatott ide és egyáltalán erre szánja az idejét, hogy a gyerekekkel megossza az élményeit” – mondta el az előadásról Szávuly Ágnes VIII. osztályos tanuló.