Saru nélkül

– Elolvastam Ahol leoldom saruimat címmel nemrég megjelent könyvét. Utazási élményekről ír: bejárta a világot, és mindenről Erdély vagy a magyarság jut eszébe. A fokvárosi Table Mountainről a torockói Székelykő, a tibetiekről a székelyek, Kubáról és Castro rezsimjéről a Ceauşescu-diktatúra sanyargatta erdélyi magyarság. Ennyire fontosak önnek a gyökerek?

– Szülőföldhöz való viszonyulásom jelképét leginkább egy különös indiai növényben, a banjanfában leltem fel. Ez a fa messzire nyúló ágaiból gyökereket bocsát az anyaföldbe, körös-körül megkapaszkodik, ágai mintegy lehorgonyozzák, hogy védjék és táplálják azt, amiből maguk is táplálkoznak. Erdély ez a fa, és én egyik ága vagyok. Minél erősebben gyökerezem újra a távoli földbe, annál erősebb lesz a fa is. Én pedig egyszerre több földben is gyökerezhetem. Minket Erdély formált azzá, akik végeredményben vagyunk: vallásos, munkás, önérzetes, művelt magyar emberekké.

– Nepálban tibetiekkel találkozott, és ritka élményt élt meg egy kalárissal. Hogy volt ez pontosan?

– Kettős rádöbbenés volt a hasonlóság közöttük és az én népem között: történelmi sorsunk analógiája, és hogy mennyire hasonlítanak rájuk a székelyek és a csángók. Arcfelépítésük, szemük, szabadsághoz szokott szellemet eláruló, büszke tartásuk, szinte tartózkodó méltóságuk – s aztán a ruházatuk! Fekete-piros szőttes szoknya felett színes szőttes kötényt, amolyan „katrincát” hordanak elöl-hátul. Éppen olyan a viselet jellege, mint Csángóföldön vagy székely falvainkban. Ami azonban a legszembeötlőbb hasonlóság, az a nyakukról elmaradhatatlan „kaláris”, a többsoros, sötét korallgyöngy! Éppen olyan, mint az én ki tudja, hány generációnyi kort megért korallkalárisom, minden székely asszony ékszere. A férjem, George mindig bosszantott, miféle egzotikus ízlésünk van, mert honnan vesznek korallt a székelyek, amikor Erdély nincs tenger közelében. Hát most fedeztem fel, honnan a korall és a hagyomány: Tibetből! Talán akkor kezdtük hordani, amikor valahol a Himalája lábainál voltunk ázsiaiak. Velem volt a korall nyakbavalóm, elvittem hát egy tibeti ékszerészhez. Mikor meglátta, meglepődött. Régi és értékes tibeti korall ez – mondta. Nem tengeri, hanem hegyi korall! Mintha a világ remegett volna meg velem; mintha most fedeztem volna fel igazán, ki vagyok. Mert más az, amikor az ember csak mint legendaízű történelmet raktározza népünk eredettörténetét, és ismét más, amikor találkozik azokkal, akiknek ugyanaz a gyöngy függ a nyakukban, vonásaik a mieink, díszítőelemeik az ősmagyarhoz hasonlítanak, s még színeik: a piros-fekete, a zöld-fehér is oly közeli. De ennél megfoghatatlanabb az, ami bennem a rokonság érzetét, az egymáshoz való közünket sugallta. Mint egy mágnes, úgy vonzódtam ehhez a helyhez, ahol mintha őseimet láttam volna véget nem érő processzióban. Kalárisom értékét az adja meg – fejtette ki a tibeti ékszerész –, hogy igen sok generáción keresztül viselték, sok-sok asszony bőre érintette, s „energiájuk” összegyűlt benne. Most már tudom, miért szeretem annyira viselni!

– A tibetiek elveszítették hazájukat, de töretlenül bíznak benne, hogy eljön a nap, amikor hazamehetnek Nepálból a Himalája túlsó oldalára.

– Ezt szilárdan hiszik, s elnézve őket, hogy is kételkedhetne bennük az ember? Számomra pedig megerősítő erejű volt, mert én sem voltam képes soha igazán feladni valamit. Makacsul tudok hinni a lehetetlenben is, s mindig csodálkozom azokon – noha józan eszem igazat ad nekik –, akik lemondással kijelentik: ügyünk Erdélyben elveszett. A feladás megbénítja a cselekedetet. A tibetiek nem sírnak, hanem imájukkal feltámasztják hazájukat, lelkükben a reményt táplálják, kultúrájukat, hagyományukat s hinni tudásukat átadják a következő nemzedéknek. Hogy éjjel és nappal, fiatalon és öregen, télen és nyáron, folyton legyen, ki az ima fáklyáját meggyújtsa és körbehordozza a hazafiság szüntelen rítusában. A világnak szüksége van a remény ilyen példáira, zarándokhelyeire, ahol emberek találkoznak, és imák fonódnak egymásba. Ezek emlékeztetnek az emberiség elleni bűncselekményekre, amelyeket meg lehetett volna előzni; ahol egymás bánata iránt kinyílik a lelkünk, még akkor is, amikor a magunk szenvedése elzárja lelki horizontunkat.

– A román, magyar és amerikai mellé elnyert egy negyedik állampolgárságot is egy óceánjáró hajón.

– Úszó egyetemen vettünk részt a férjemmel tanárként. Soha nem éreztem oly parányi lénynek magamat, mint az óceán közepén. A székely „vaj valami, vaj menyen valahová” állapot itt szinte valóságos. Több mint három hónapos tengeri kalandunk nagy pillanata akkor volt, amikor „átsuvadtunk” az Egyenlítő fölött.

– Mit tanított itt, és mit jelent az úszó iskola?

– Ez a virginiai egyetem különleges kezdeményezése: egyetemi félév a tengeren. Egy óriási óceánjáró hajóra felszáll hatszázötven diák a tanáraival, és körüljárják a földet. Mikor halad a hajó, órát tartunk, amikor kikötünk, kultúrákat, embereket, világokat ismerünk meg. Orvosi antropológia osztályomba a maximálisan megengedett harminchét diák iratkozott be, de óráimat sokkal többen látogatták. Kurzusom címe így hangzott: Mágia, medicina és tudomány – gyógyítás a világ vallási hagyományaiban. Ebben egybefontam a világ nagy kultúráinak gyógyító filozófiáját és gyakorlatát, amelyek mind a vallásban gyökereznek. Végre egy kalap alatt egyesíthettem orvosi, teológiai, etikai és zenei műveltségemet. Attól féltem, hogy szakmailag túl nagyot markolok, kiderült azonban, hogy a többi antropológus szinte mindent könyvből tanít, nekem viszont húszéves orvosi praxisom, negyvenévi hangszergyakorlatom és friss teológiai diplomám volt. Ehhez áldásosan járult hozzá a keleti vallásokban való – férjemtől tanult – jártasságom is. A hagyományos kultúrákat a modern medicinával vetettem össze, és minden gondolatot élettapasztalatomból merített példákkal illusztráltam. A diákokkal varázslatos világokba repültünk, brazil sámánok, afrikai szellemtáncosok, ókori görög istenek, keresztény zarándokok, indiai ájurvéda gyógyászok, kínai orvosok, koreai varázslók, japán szerzetesek világába.

– És a kommunizmus tapasztalataiba, hiszen Kubában is kikötöttek.

– Castro óriási felhajtást csinált a tiszteletünkre, hiszen oda más amerikai hivatalosan be nem teheti a lábát. A mi hajóegyetemi programunk azonban nem véletlenül ejti útba évről évre a szigetországot. A szabadság küldöttei vagyunk! – gondoltuk, miközben meghallgattuk háromórás beszédét. Az esemény bájos fénypontja volt a hajón utazó egyéves kisgyerek és Castro találkozása. Az ifjú ember elgőgicsélte magát a hallgatóság soraiban, mire Fidel abbahagyta beszédét, felhívta a gyereket szüleivel együtt a dobogóra. A gyerek, mintha csak a kommunizmusban tanulta volna, sugárzó arccal, megállás nélkül tapsikolt Fidel arcába. Az elbűvölve vette karjába, a hallgatóság felé fordította, a gyerek meg a bőréből majd kiugorva tapsolt, és az egyévesek egyetemesen érthető nyelvén hangosan „éljenzett”. Mindenki a hasát fogta; honnan is tudhatták volna, mennyire angyali paródiája volt ez a Ceauşescu-időknek! Ennek a „bubának” volt humorérzéke! A kubai vezér elegáns, a rettentő szegénységet meghazudtoló bankettje nemcsak propagandára volt jó, de már-már valódi vendégszeretetre vallott. Kicsit olyan volt, mint amikor az erdélyiek a legjobb falatot adják a külföldi vendégnek, még ha utána ki is kell koplalniuk.

– Ön a férjével 1990-ben életre hívta az Észak-amerikai–Erdélyi Testvérgyülekezeti Tanácsot, amelynek azóta is önkéntes munkása és tiszteletbeli elnöke. Ez a mozgalom az anyagi segítségen kívül erkölcsi elkötelezettséggel áll az erdélyi és magyarországi unitáriusok mellett. Sokszor mondta, hogy a segítség nem egyirányú: az amerikaiak is profitálnak belőle. Mit kapnak innen?

– A múltjukat, hiszen felfedezhették itt saját vallási gyökereiket. Az unitarizmus erdélyi magyar vallás, ráadásul itt mondták ki a világon először, 1568-ban a vallás- és lelkiismeret-szabadságot. Számukra ez a vidék a Szentföld, ahova huszonkét éve tömegesen zarándokolnak el, mert itt lelkileg töltekeznek, átalakulhat a világképük, és az itteni hagyományos életforma megismerésével követendő példát is kaphatnak a hétköznapjaikhoz. Többen meg is tanultak magyarul közülük.

– Dél-Afrikában egy börtönben tragikus sorsú édesapjára emlékezett, aki a Ceauşescu-diktatúra áldozata lett. Mi történt vele?

– Édesapám, Gellérd Imre börtönbe kerülése előtt Siménfalván, utána pedig Homoródszentmártonban volt lelkész. A Bolyai Tudományegyetemen egyszerre öt szakot hallgatott, rendkívül karizmatikus személyiség volt, széles műveltséggel és jó kifejezőkészséggel. Ezért is kellett elveszejtenie az akkori hatalomnak egy koncepciós perben. Hét évre ítélték, a Duna-deltában volt kényszermunkán, alig élte túl. Belső száműzetésben, megbélyegzett értelmiségiként élt, amikor egy újabb letartóztatástól való félelmében hatvanadik születésnapján önkezével vetett véget életének. Nemrég jutottam hozzá ezernégyszáz oldalas megfigyelési dossziéjához. A Securitate azt a fedőnevet adta neki: Próféta. Nelson Mandela mindössze két négyzetméternyi börtöncellája előtt mindenki könnyes szemmel állt meg. Vegyes könnyek voltak: a sajnálatot, de a végső diadal örömét is tükrözték. Mandela kivívta országa számára a szabadságot, legyőzte a gonoszt, és elnyerte méltó jutalmát, Dél-Afrika elnöki tisztét. Ő volt sötét rendszerbe kényszerített országának egyetlen esélye. Apám fölött soha nem ragyogott fel az igazság napja.

– Férjével most Hawaiin él. Hogy kerültek oda?

– A szigeteken megismerhettük az animista vallások őszinte természetközelségét, az ember és a természet megbecsülését. Ha ilyen népekre lenne bízva egész földünk, akkor nem irtanák az őserdőket, nem mérgeznék a folyókat. És akkor a kultúra sem volna veszélyben, a miénk, erdélyi magyaroké sem. A hawaii emberek állják a sarat, ugyanaz az életrevalóság jellemzi őket, mint minket – csak persze tragikusan csökken a számuk. Iskoláik is olyan szegények, mint a nép – a gazdag Amerikában, amely szó szerint ellopta tőlük paradicsomukat katonai államcsíny útján, 1893-ban. Amerikát csinált Hawaiiból, amely mind a mai napig katonai megszállás alatt áll.

– Hawaii Trianont emleget a könyvében.

– A hawaiiak tragédiája 1778-ban kezdődött, amikor az angol James Cook hajója partot ért, ezzel elindítva az ide hajózó „nyugatiak” lavináját. Ezek a látogatók azonban ajándékok helyett rettenetes betegségeket hoztak magukkal: szifiliszt, kanyarót, tífuszt, himlőt, amelyekkel szemben az elszigeteltségben élő őslakosok teljesen védtelenek voltak, s amelyek ily módon százezrével pusztították a lakosságot. Cook kapitány partraszállása előtt mintegy nyolcszázezer hawaii élt a szigeteken, az 1832-es népszámlálás azonban mindössze 130 ezer őslakost talált. Az első amerikai protestáns misszionáriusok 1820-ban érkeztek ide, és buzgóságuk hamar meghozta gyümölcsét: a királlyal együtt a nép egy részét is megtérítették. Másik óriási teljesítményük a hawaii írott nyelv megteremtése, előtte ugyanis kizárólag írásbeliség nélküli nyelv volt. A hawaiiak olyan szorgalmasoknak és tehetségeseknek bizonyultak, hogy rekordidő alatt megtanultak olvasni. Mindenki, minden szigeten! Ily módon a hawaii volt az első teljesen írástudó nép a világon! Midőn e misszionáriusok gyermekei, az ültetvényesek meggazdagodtak itt, a hawaii kultúra sajátos értékeinek tudatos rombolásába kezdtek. Először is betiltották a tradicionális táncot, a hulát és a hawaii nyelvet. A szülők a sziget nyelvét beszélték és művelték, ám fiaik számára az angolt tették kötelezővé. 1893-ban egy amerikai iparmágnásokból álló összeesküvő csoport az Államok hajójának nyomatékával katonai puccsot hajtott végre, hogy megdöntse a monarchiát, és kikiáltsa a „respublikát”. Mindezt persze azzal a nyílt szándékkal, hogy Hawaiit az Egyesült Államokhoz csatolják. A hawaiiak ezt tartják történelmük legtragikusabb eseményének. És mivel soha nem írtak alá semmiféle szerződést, amely az Egyesült Államokhoz való annektálást érvényesítené, amerikai katonai megszállás alatt álló nemzetnek tartják magukat. A kongresszus törvényjavaslatban kért bocsánatot a hawaiiak ellen elkövetett történelmi agresszió miatt, amelyet Bill Clinton elnök írt alá. Ez a dokumentum egyben annak is a hallgatólagos elismerése, hogy Hawaii amerikai álállam.

– Önök mit csinálnak ott? Élvezik nyugdíjas éveiket?

– Mi a szegények között élünk. Értük költöztünk oda. Befogadtak, bevezettek a hawaii ősvallás és a hagyományok titkaiba. Mivel a hawaii rítusok nagy része tabu a külvilág számára, nem nehéz megjósolni, hogy egy nemzedék múlva nem lesz, aki továbbadja őket. Ezért a férjem meggyőzte a vezetőket, engedjék meg, hogy legfontosabb szertartásaikat videóra rögzíthesse, hogy aztán ők archiválják. Azóta ez történik. Egyik barátunk hawaii iskolát igazgat, ahol mi is tanítunk. Az iskola a kötelező tantárgyak mellett hangsúlyt fektet az anyanyelv, az ősi hagyományok, mindenekelőtt pedig a hula tanítására. Minden oktatói igyekezet arra irányul, hogy a felnövekvő nemzedék szabaduljon meg a megcsorbított önértéktudat pesszimizmusától, amelyet szülei hordoznak: hogy tudniillik a hawaiiak eleve vesztesnek születnek erre a világra! Az elnyomás talán legnagyobb átka az áldozatmentalitás, amely aztán beletörődésbe fullad. Az előítélet gyakran lustaságnak és tehetségtelenségnek bélyegzi a szegénység béklyóját.

– Valahol ezt írja: „Gyermekkoromban sokszor kérdeztem édesapámtól: hol késik a mi boldogságunk? Ő így felelt mindig: ímhol jön!, s az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam, hogy jön, de soha meg nem érkezett. Mindig csak jött!” Megérkezett a régóta vágyott boldogságba?

– Hawaii a világ túlsó végén van, tizenkét órányi az időbeni eltérés Erdélyhez képest. Onnan bármely irányba lépek egyetlen tapodtat is, nem elfele tartok, hanem hazafele.