Római falatok, fűszeres italok

„Abból indultunk ki, hogy a római alapokon nyugszik az egyetemes európai kultúra. A klasszikus ókor öröksége nélkül nehezen képzelhető el a magyar középkor, a humanizmus, a barokk vagy akár a 19. század felvilágosult műveltsége. Mi ezt a gasztronómia felől közelítettük meg, piacos, vásáros hangulatot teremtve” – fogalmazott Pánczél Szilamér, a Maros Megyei Múzeum keretében működő Római Limes Kutatóközpont vezetője a Bolyai Klubban Római ínyencségek címmel megtartott esemény bevezetőjeként, majd az érdeklődők asztaltól asztalig látogatva ötféle római ételt kóstolhattak meg római kenyérrel, valamint fűszeres bort.

Az étkek

A csicseriborsós és zöldbabos saláta, a Vitellius-módra elkészített szemes bab egytálétel, a zellerkrém-főzelék és a fehér babból készült saláta mellett helyben készült a fokhagymás, mézes, zöld fűszeres tehénsajt-krém, amely mindenkinek a tetszését elnyerte. A fűszeres borhoz (Vinum Merrum) – amelyet legtöbben lehűtött, „másnapi” forralt borhoz hasonlítottak – pedig a következő alapanyagokat használták: 10 liter félszáraz vörösbor, 1 kg méz, 1 evőkanál fekete bors, 1 zacskó mazsola, 1 köteg menta, 1 köteg bazsalikom, 1 tasak datolya, 20 dkg füge és 2-3 rudacska fahéj. A falatozók, kóstolgatók gasztronómiához köthető antik idézeteket és magyar fordításaikat olvashatták kivetítőn, mint például „Az ízlés nem vita tárgya” római közmondást, és a római konyhához köthető ismereteiket is bizonyíthatták kvíz formájában.

A konyhaművészet tudósa

Az elkészített ételek mind a Kr.u. I. században, Augustus és Tiberius császárok uralkodása alatt élt Marcus Gavius Apiciusnak tulajdonított szakácskönyvből (De re conquinatoria) származnak, amelynek a története legalább olyan izgalmas és fordulatokban gazdag, mint Apicius legendás és emblematikus alakja. Ókori források szerint Apiciusra kortársai kicsapongó életmódot folytató ínyencként (idősebb Plinius), egyedi ételkülönlegességek feltalálójaként (Martialis epigrammái) tekintettek, aki a konyhaművészetet tudománnyá emelte (Seneca). A gazdag családból származó Apicius, miután hatalmas vagyonát a fényűző lakomákon eltékozolta és összeszámolta, hogy „csupán” 10 millió sestertiusnyi összege maradna, amiből megszokott életstílusát szerinte nem lett volna képes tovább fenntartani, önként vetett véget életének.

Eltűnt receptek nyomában

A korabeli feljegyzések szerint életében két szakácskönyvet írt, ami bizonyosan neki tulajdonítható. Az általános használatra szánt egyik könyve saját találmányait és ínyencségeit is tartalmazza, míg a másik szakácskönyv különleges szószok, öntetek receptjeinek gyűjteménye. Sajnos ezek közül egyik sem maradt fenn. A mai formában ismert római szakácskönyv és Apicius kapcsolata sok kérdést felvet. A műnek, mely két IX. századi bencés átiratban maradt fenn, a kutatások tükrében csupán háromötöde lehet a Kr. u. I. században keletkezett eredeti szövegrész, a többi pedig a II. és IV. századi, különböző társadalmi rétegeknek szóló, és különböző régiókból származó receptek gyűjteményéből áll. Az Apiciusnak tulajdonított kéziratok a reneszánsz idején keltek új életre, a gyűjtemény 1498-ban, Milánóban jelent meg először nyomtatásban. Az európai művelődéstörténetben Apicius nemcsak a falánk és ínyenc megtestesítője, hanem az élvhajhász, tékozló életmód jelképe is.