Műgyűjtés mint szenvedély

Az első festmény, melyet megvásárolt, egy Nagy Péter-kép volt, viszont egyetemi évei alatt kezdett el komolyabban gyűjtögetni. Kolozsváron gyakran járt ki bolhapiacra vásárolni, de mint elmesélte, a kezdeti fázisban megvásárolt képei kevésbé voltak értékesek. Gyakran látogatott el a budapesti és kolozsvári galériákba, ahol tovább fejlesztette ízlését. Tapasztalatairól számolt be, majd elmagyarázta: mit kell szem előtt tartani, ha valaki festményeket szeretne vásárolni.

Kriminalisztika és hamis festmények

„Amikor hallottam egy festőről, rögtön utánanéztem az interneten. Bukaresti tanulmányaim alatt már nagyon sokat tudtam a festményekről. Rengeteg kép van, ami másolat. Kriminalisztikából írtam egy szakdolgozatot a hamis festményekről” – mesélte korábbi élményeit. Ebben tulajdonképpen a hamisítás módszereiről írt. Leggyakrabban lemásolják egy híres festő munkáját, vagy egy hasonlót készítenek, a festő pedig aláírja. „Ezeket viszonylag könnyű kiszúrni, mivel frissek, hiányzik a szükséges patinája” – mondta tovább. „Egy másik jól bevált hamisítási technológia a megöregítés. Ezt sivatagi módszernek neveztem el. A festményt beteszik egy kemencébe, felhevítik legalább 70–80 fokra, aztán gyorsan beteszik egy hűtőbe: ahogy a sivatagban is porlanak a kövek, a festmény is megrepedezik. Felteszik a padlásra porosodni, majd bekenik egy antikoló páccal. A hozzá nem értő azonnal megveszi. Ezt is viszonylag könnyű kiszúrni, mivel a fehér festék nagyon későre szárad meg. Egy közönséges tűvel meg lehet vizsgálni: ha belemegy a festékbe, akkor hamis” – magyarázta.

A legnagyobb szakértelmet az a munka követeli, amely több mint százéves, hasonlít egy híres művész alkotásaira, de nincs aláírva. Utólag aláírják, mert ez a legkönnyebb. „Ide már szakember kell, mert a kép valóban régi, csak az aláírás új. Hasonlóan vizsgálják ezeket is, mint a hamis pénzt: egy UV-lámpával. Ha egy képet restauráltak, a színfoltok megváltoznak. A legbiztosabb az, ha nem a piacról vásárolunk. Nem szabad hinni a csodákban, azok már rég lejártak. 100–200 euróért senki nem fog több ezret érő festményeket vásárolni: aki hasonlóval találkozik, biztos lehet abban, hogy hamisítványt kínálnak neki. Egy tiszta új festmény is többe kerül, mint 200 euró, nemhogy egy 100 éves antik darab. Egy jó nevű családnál lehet ugyan vásárolni, ahol látszik a legutóbbi meszelés helye a falon. Persze arra is volt példa, hogy fordított porszívóval összeporoztak egy hamis képet, hogy réginek tűnjön.” Figyelmeztetett, hogy ezeket kivétel nélkül mindig tukmálják az érdeklődőre.

„Nekünk is vannak művészeink!”

Egyetemi évei alatt inkább az órák vonzották, később specializálódott festményekre. Volt rá példa, hogy az ószeren vett egy zsebórát, feljavíttatta, majd eladta. „Vettem, és eladtam, nem szégyellem. Sefteltem. Vágytam festményekre, de féltettem a kicsi pénzemet, hisz egyetemista voltam. Az első Spanyár Pál-képeimet egy udvarhelyi idős családtól vásároltam. Aztán jött a többi, emlékszem, arra is volt példa, hogy részletre vettem képeket.” A vásárlást követően utánanézett, kik a festő kortársai. Így jutott el arra a pontra, hogy számottevő gyűjteményt halmozott fel az udvarhelyi festőktől. „Érdemesnek tartom Spanyár Pált, aki a gimnáziumban volt rajztanár, Rösler Károlyt, Maszelka Jánost vagy Sepsi Lajost. Idős emberektől vásároltam, az is előfordult, hogy hirdetést adtam fel az Udvarhelyi Híradóban. Arra törekedtem, hogy mindegyiküktől legalább egy festményem legyen” – részletezte a gyűjtő.

Gyűjteménye főként udvarhelyről, a kolozsvári iskolából, valamint a nagybányai iskolából származik. Kihangsúlyozta, hogy folyton dokumentálódni kell, különben gyorsan átvernek. „Sok barátom van, aki segített informálódni mind a kinti, mind a hazai galériáktól. Látván Fülöp Csaba barátom gyűjteményét, rádöbbentem, hogy értelmetlen magyarországiakkal foglalkozni, mivel nekünk is megvannak a művészeink.” Udvarhelyről és környékéről számos művész munkájával sikerült gazdagítania gyűjteményét. Leginkább Maszelka János, Ipó László, Rösler Károly, Füstös Ida, Spanyár Pál, Nagy Péter, Nagy György, Márton Árpád, valamint Angyalossy György nevét hozta fel példaként. „Az udvarhelyiek nagyon közel állnak a szívemhez. Megvan Röslertől a Jézus Szíve-kápolna, a Református templom, a Régi kórház, Maszelkától az Udvarhelyi halastó, Spanyártól ahogy a székely vezeti ökrét, Füstös Idától a Barátok temploma. „Szeretném, ha a gyűjteményemben szerepelne egy Nagy Imre- és egy Nagy István-kép, mert ők az erdélyi művészet fellegvárává váltak.”

Minden kezdet nehéz

„Egyik alkalommal Magyarország felé utazva Nagykárolyban megálltam egy kereskedőnél. Két festménye volt, mindkettő nagybányai. Kezemben volt az aukciós index, láttam, hogy a két kép értéke 1000 euró felett van, de ő csak 200-at kért. Mivel cigány volt az illető, azt feltételeztem, hogy nem tudja, mit árul. Gyorsan megvettem a képeket, itthon pedig megvizsgáltam az aláírásokat. A jogon tanultam grafológiát, így azonnal rájöttem: mindkettő hamisítvány” – mesélte nevetve. „Hát az előbbi példához hasonlóan én is hívtam egy cigány kereskedőt, nem mondtam, kitől van, és áron alul eladtam neki. Mint említettem, csodák nem léteznek. Előfordult, hogy Magyarországon találtam potom pénzért jó romániai festményt, mert nem tudták, mi az. Csodák ha vannak is, semmiképp a klasszikus értelemben. Minden gyűjtő kereskedő, de nem minden kereskedő gyűjtő!” – hangsúlyozta.

A művészet szépsége megtérül

„Nagyapámtól jött a tulajdonképpeni gyűjtő vágy, sajnos ez engem hatalmába kerített. Nemegyszer fordult elő, hogy bizonyos dolgot (legyen az festmény vagy óra) meg akartam venni, de magasnak találtam az árat, majd nem vettem meg. Mivel a festményekből mindig csak egy eredeti létezik, előfordult, hogy annyit gondolkodtam a vásáron, hogy előttem megvette más. Utólag mindig bánom, hogy nem vásároltam esetleg ár felett. Ha valamire nagyon vágyunk, akkor attól be vagyunk zsongva: ez a birtoklási vágy.” Mint elmondta, sokan egy festményt egész életükre vásárolnak meg. Az olvasóknak annyit üzen Tamás: „inkább próbáljunk meg kicsit több pénzt szánni egy jó képre, mint hogy holmi giccset tegyünk a falra. Ha egy lakásban sok giccset látok, kissé megsajnálom a tulajdonosokat. Nem anyagiakra célzok, hanem arra, hogy nincs kellő elvárásuk a művészetekkel vagy önmagukkal szemben. A képet egész életünkben nézik.”

Nyomatékosította: fektessenek a művészetbe, mert az meghálálja. Szépsége megtéríti a befektetett összeget.