Remek koncepció – pocsék kivitelezés

Az új-zélandi író/rendező remekművei általában nem százmilliós bevételeikkel, hanem eredetiségükkel emelkednek a filmipar legjobbjai közé – neki köszönhetjük többek közt a lét valódiságát megkérdőjelező Truman Show vagy a tökéletesre csiszolt világgal szemben harcoló tökéletlen egyént bemutató Gattaca kultuszfilmeket is. Legújabb munkája ugyancsak mozis mérföldkőnek ígérkezett, aztán néhány kolosszális bakinak hála, elvérzett a siker felé vezető úton.

Huszonöt év után esély a halhatatlanságra. De csak annak, aki lop, csal, hazudik

A nem is olyan távoli jövőben már nem a pénz, hanem az idő a fizetőeszköz. Miután a tudósoknak sikerült kikapcsolniuk az öregedésért felelős gént, a hatalom az emberiség túlszaporodását egy beépített számlálóval igyekszik kordában tartani – huszonöt év után mindenkinek egy év jár, amit munkával, törvényes és – többnyire – törvénytelen módszerekkel akár a végtelenségig tud hosszabbítani.

Témáját tekintve nagyon is aktuális problémát boncolgat a Lopott idő – a „darwini kapitalizmus” könyörtelenségébe kényszerült társadalmat felemészti az örökös haszon utáni hajsza, az elnyomottak, szegények kárára a kiváltságosak lubickolnak a jólétben. A kiválasztódást az határozza meg, hogy ki hova születik, mennyire korrupt és alvilági, a halál pedig csak azok között válogat, akik minden erejükkel kapaszkodnak a kivesző becsületességbe. Jól felépített rendszer ez, de tényleg megéli az életet az, akinek évezredek ékeskednek a karján?

Justin Timberlake egyre jobban belejön a színészkedésbe – karaktere egyike a film erősségeinek

Will Salas (Justin Timberlake) a gettó tipikus nélkülző fiatalja. Harmadik éve huszonöt éves, esélye sincs a nyomorból való kitörésre. Egy nap viszont több mint egy évszázadot kap ajándékba, így megnyílnak előtte a határok – ám a rengeteg idő miatt az időrendészek és a maffia célpontjává válik. Menekülés közben éveket szórva habzsolja a jólétet, életét kockáztatva szerencsejátékozik – és nyer. Az időmilliomos réteg közé vegyülve Sylvia Weis (Amanda Seyfried), a Weis Időbank tulajdonosának korlátok közé szorított, lázadni próbáló lánya személyében – akinek imponál a kívülálló srác botrányos viselkedése – a szerelem is rátalál. A történet itt kezd előreláthatóvá és unalmassá válni, Salas ugyanis egy kényszertúszejtés után addig varázsolja a lányt, míg modernkori Bonnie és Clyde nem válik belőlük.

Ketten a világ ellen

Sylvia feladja fényűző, de monoton életmódját, fellázad apja hatalma ellen, és élvezi a soha nem tapasztalt izgalmakat, a másodpercekre levő halált, vígan fosztogatva családja hatalmas időkészleteit. Megdől a rendszer, vagy szélmalomharcot vív a két fiatal? Sajnos, úgy éreztem, hogy szándékosan hagyták függőben a kérdést, hogy ha netalán robbantana a mozi a pénztáraknál, folytatni tudják a történetet. Az elkészítés és az azt követő agresszív marketing költségeinek alig több, mint kétszeresét kitevő bevétel azonban aligha lesz elég egy második részhez.

Cillian Murphy – Inception, Tron – Örökség, 28 nappal később –, mint Raymond időrendész. Hiába negatív szereplő, nehéz rá haragudni

Nagy kár, hogy ezt az elgondolkodtató, disztópikus jóslatot prezentáló alkotást ennyire elnagyoltan, sok fontos részletében kidolgozatlanul, temérdek klisével operálva és hatástalan drámai részekkel engedték vászonra. Talán részben Niccol hibája, bár alapötletének fenomenalitása megkérdőjelezhetetlen. Legalább egyszer még így, foltosan is megéri megnézni. Remélve, hogy nem ilyen lesz a mi jövőnk.

Lopott idő (In time)

amerikai sci-fi, 101 perc, 2011
rendező: Andrew Niccol
forgatókönyvíró: Andrew Niccol
operatőr: Roger Deakins
producer: Marc Abraham, Eric Newman, Andrew Niccol
vágó: Zach Staenberg

szereplők:
Justin Timberlake (Will Salas)
Amanda Seyfried (Sylvia Weis)
Cillian Murphy (Raymond Leon)
Olivia Wilde (Rachel Salas)
Alex Pettyfer (Fortis)
Johnny Galecki (Borel)
Matt Bomer (Henry Hamilton)
Elena Satine (Jasmine)