Mindig ott van, ahol a világ dolgai zajlanak

– Honnan indult a mai Lukács Csaba?

– Nagyon szerencsés voltam azzal, hogy egy tökéletes családban nőttem fel. Mindig megdöbbenve hallgattam, főleg a magyarországi kollégáim történeteit, hogy apukám második felesége, a harmadik gyerekével veri a második feleségének a negyedik gyerekét. Nekem tökéletes gyerekkorom volt, talán még azzal is szerencsém volt, hogy egy kis faluban nőttem fel, így  a parajdi közkönyvtár összes kötetét el tudtam olvasni, mert egyszerűen nem volt más lehetőség. Egy nagyvárosban sokkal nagyobb lehetőség lett volna mondjuk a csavargásra is. Én a könyvtár mellett laktam, és Verne Gyulával meg Jókai Mórral telt a gyerekkorom. Nagyon fontos, hogy utána egy olyan gimnáziumba kerültem Székelyudvarhelyen, ahol a tanárok komolyan vettek bennünket, illetve a közösség nagyon jól működött. Ez egy Nyilas Misi-s kollégium volt, ahol minden olyan dolog megtörtént velem, amitől én azt gondoltam akkor, hogy a világ legszerencsétlenebb embere vagyok. Az egyedfejlődésben mégis fontos volt. Amikor a Lukács Mózsi kicsi fia – akit egész életében tutujgattak – kilencedikesként bekerül a kollégiumba, és naponta megalázzák, az nagyon helyrerakja a világképét. Tudtam, hogy amikor a végzősök technikaórája van, akkor el kell tűnni a kollégiumból, mert ha nem, másnapra le kell rajzolni egy esztergát. Azt is tudtam, hogy amikor a nagyobbak fociznak kint, utána nem mehetsz be a mosdóba, mert akkor kikapod az összes koszos zoknijukat. Mindez – rossz szó, de nem tudok mást mondani rá – „descurcăreţ” hozzáállást fejlesztett ki bennem, ami később is hasznomra vált.

– Hogy lesz egy parajdi fiatalból a budapesti Magyar Nemzet kiemelt szerkesztője?

– Jókor jött a rendszerváltás. Én pontosan akkor lettem felnőtt, amikor Ceauşescuékat lelőtték. Nem voltak kötelezettségeim, de sok volt a lehetőségem. Művelődési otthont is vezettem Parajdon, meg létrehoztam egy tévéadót, ami akkor nem volt tilos, mert a Ceauşescu-rendszerben nem volt törvény arra, hogy tévéadót nem szabad csinálni. A rendszerváltás után egy ideig nem szabályozták ezt, de két év alatt megszavazták az audiovizuális törvényt, és attól a pillanattól fogva bűncselekménynek számított. Le kellett állítani, s nekem azt javasolták, hogy a biztonság kedvéért menjek el külföldre. Hogy ne találjanak meg, hogyha ebből valami baj származna.

– Akkor ez azt jelenti, hogy menekült Budapestre?

– Nem kerestek, vagy nem üldöztek, ez egy biztonsági dolog volt. Akkor indult Budapesten az erdélyi gyülekezetnek egy népfőiskola-szerű képzése, angolt tanítottak és politológiát. Kapóra jött, hogy kimenjek, és ott ragadtam. Akkor indult Budapesten a Havas Henrik-féle Médiaintézet, ami egy nagyon erős intézmény volt: Friderikusz Sándortól Vitray Tamáson át nagyon sokan tanítottak, s erre jelentkeztem. Gyakorlatilag így lettem újságíró, de már a szakmai gyakorlat során annyira megtetszett ez a dolog, hogy már nem a tanárok óráira jártam, hanem a szerkesztőségekbe.

– S hogy lett utazó újságíró?

– Igazából az újságírás szerintem azért jött, mert azzal járt az utazás lehetősége. Én alapvetően azt szerettem volna, hogy megismerjem a világot, s ezt újságíróként tehetem a legjobban. Ugyanakkor valószínűleg volt bennem valamiféle közlési vágy, mert ezt le is írtam.

– Ha Erdélyben marad, akkor nem lett volna lehetőség erre?

– Újságíró lehettem volna, de egészen más szinteken. Az utazás nem jött volna össze.

– Mi vonzza az utazásban?

– Annak az illúziója, hogy ott vagyok, ahol a világ dolgai zajlanak. Nem a CNN-en akarom megnézni, hanem ahol történik. Van egy olyan szolgáltatás, hogy ha valahol 5 embernél több meghal, akkor arról én értesítést kapok sms-ben. Akkor dönteni kell, hogy elég nagy-e a dolog ahhoz, hogy érdekeljen engem és a segélyszervezetet. Ha 15 ember hal meg, akkor nem biztos, hogy érdekel. Azt szoktam mondani, hogy katasztrófahelyzeteknél 1000 ember az a határ, amikor már a segélyszervezet komolyan kezd gondolkodni, hogy mentőcsapatot küldjön.

– Hány ember kell meghaljon ahhoz, hogy a Magyar Nemzet fizesse az útját?

– Nem ettől függ sajnos. Mindig a lap anyagi helyzetétől. Magyarországra is igaz, ami Erdélyre, a telefonos újságírás korát éljük. Minden szerkesztő és laptulajdonos azt szeretné, ha nulla forint költségből készülne a lapja. Ezt én méltatlan és megalázó helyzetnek érzem, de nem tudok ellene tenni. Nagyon nagy dolognak kell ahhoz történnie, hogy a Magyar Nemzet elgondolkodjon azon, hogy engem kiküld. Az elmúlt két évben volt negyven utazásom, és egyet ha fizettek.

– S hogy oldja meg a többit?

– Ez ismét a romániai descurcăreţ dolog. Nagyon kreatívnak kell lenni. Olyan üzleteket kell ajánlani embereknek, hogy ők is jól járjanak. Nem azt kérem, hogy segítsenek, hanem megtalálom azt a lehetőséget, ami neki is hasznot hoz. Az a baj, hogy az energiám 80 százaléka arra megy el, hogy ezeket az szponzorokat felkutassam, sokkal jobb lenne, ha 80 százalékban újságot írnék, és a 20-ból szervezném az életemet.

– Különböző riportjait itthon is olvasgathatjuk, időnként a Székelyhon.ro-n is.

– Igen, elég sok dolgot hazaküldök. Évek óta fontosnak tartom azt, hogy amit csinálok, arról tudjanak Erdélyben is. Az én apám Parajdon él, ott a legolvasottabb újság az Udvarhelyi Híradó. Ennek az újságnak küldöm el a riportokat, s így megkapja azt a Székelyhon is. Nekem fontos az, hogy az apámat megállítják az úton, és azt mondják, hogy Mózsi, a fiad megint hova ment el. Természetesen édesapám félt engem, de jólesik neki, hogy a fiáról beszélnek.

– Hány országban járt eddig?

– Tavaly év közben volt egy hullám, amikor megszámoltam, akkor 85-nél tartottam, azóta voltam újabban, de nem tudnám hányban. 90 és 100 között.

– Melyik volt eddigi legveszélyesebb útja?

– Konkrét életveszély a boszniai háború idején fenyegetett, a kilencvenes évek közepén. Akkor két részeg szerb katona pénzt dobott föl, hogy fejbe lőjenek, vagy ne. Egyik meg akart lőni, a másik meg nem, én meg tarkóra tett kézzel a hóban feküdtem, és vártam az eredményt. A mellékelt ábra szerint szerencsém volt.

– Milyen gyakran jár haza Erdélybe?

– Ez is sajnos eseményfüggő. Ha valami történik Romániában, és nekem erről írnom kell, akkor jövök, mondjuk évente háromszor. Amikor Funar Kolozsvár polgármestere volt, elég sokszor jártam  a kincses városban, meg a székelyföldi árvíz idején is.

– Mi az, ami hajtja, ami energiát ad mindehhez?

– Alapvetően az, hogy nagyon helyretesz. Olyan élethelyzeteket látok, és olyan tragédiákat élek meg közvetve, ami azt mutatja, hogy én személy szerint a világ győztes oldalához tartozom. Újra megtanulom értékelni, hogy van hol laknom, van mit ennem. Hogy az okoz dilemmát, hogy mit vegyek föl, és nem az, hogy van-e ruhám. Azt látom, hogy depresszív nemzet lettünk, főállásban tudunk panaszkodni, miközben nem vesszük észre, hogy az életünk alapvetően rendben van.

– Lát ebben különbséget az erdélyi és az anyaországi magyar között?

– Láttam, de sajnos nagy és határozott léptekkel igyekszünk felzárkózni.