Marthy Barna: az énekes, aki turista

– Székelyudvarhelyen végezted a középiskolát, a Tamási Áron Gimnáziumban a diákélet ismert alakja voltál. Mikor költöztél Magyarországra, mi vonzott oda?

– \'94-ben végeztem a Gimiben, és erős késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak a világnak. Önállóság, kaland, külföld, álmok, csajok, angliai ösztöndíj, az abszurd humor színrevitele meg effélék vonzottak. Na meg az a csudálat, amit még gyerekkoromban a magyarországi rokonok a kerek rágóval, Dunakaviccsal és tiltott zenék importálásával belém plántáltak az egzotikus anyaország iránt.

– Mikor kezdtél a zenével foglalkozni, hogyan ismerkedtél meg a kelta zene műfajával? Hogyan indult a Firkin zenekar?

– Hát, itt mindegyik kérdésre egy-egy regény lehetne a válasz. Egyszer nálunk vendégeskedett nagyanyám, még általános iskolás koromban, és én akkor még tudtam, mit akarok. Kijelentettem, hogy három dolgot szeretnék ebben az életben jól csinálni: gitározni, karatézni és angolul beszélni. Akkoriban a gitár csak onnan jött, hogy a Kossuth utcai zeneboltban ki volt téve egy elektromos gitár, és Venczel Laci barátommal ott álmodoztunk a kirakatnál, hogy de jó lenne egy ilyen. Akkor még azt hittem, ha bedugom a konnektorba, az olyan hangot ad ki csak úgy, mint a lemezen. Szóval nagyanyám meghallotta eme kijelentésemet, és mindig is nagyon fájlalta, hogy a drága unokái nem tanultak zenét. Úgyhogy odasettenkedett egy Ruha István-koncerten Bodurián János mellé, és beszervezett gitárórára. Én meg elmentem. Így kezdődött.

A kelta zenével meg voltaképp csak a szleng kapcsán ismerkedtem meg. Amit hall az ember filmekből, kocsmákban, utcán itt-ott. Azt viszont észrevettem, hogy még a leggagyibb és elsziruposított ír zene is megmozdít bennem valamit. Aztán amikor jó sok évvel később Péter János (a zenekar másik székelyudvarhelyi tagja, egyben producere – szerző megj.) megkeresett, hogy szeretne egy új bandát, és Hadnagy Árpád (székelyudvarhelyi származású gitáros, a Palomita Show zenekar tagja, akivel Barna gimnazista korában közös zenekarban, a Villonban játszott – szerző megj.) Bécsben engem ajánlott, továbbá megmutatta irányadóként a Flogging Molly együttes zenéjét, azonnal egyértelmű volt számomra, hogy ezt nagyon tudnám szeretni és művelni. A Firkin egyébként úgy indult, hogy Jancsi egy M. É. Z. és egy Shannon.hu nevű zenekar után váltani akart valami keményebbre, energikusabbra. Volt mögötte jó sok tapasztalat meg kapcsolat is a múltjából, úgyhogy a kezdetek aránylag nagyon robbanásosak voltak. Azaz talán hamarabb került be a Firkin a köztudatba a fent említett okok miatt. Egyébként én a szólással ellentétben úgy tartom, minden kezdet könnyű. A kitartás a nehezebbik fele a dolgoknak, ezt a válóperes ügyvédek is jól tudják, gondolom.

– Mindeddig négy lemezt adtatok ki, a legutóbbit februárban. Ezek némiképp különböznek egymástól: kezdetben ír dalokat dolgoztatok fel zúzósabb hangzásban, majd a harmadik lemezre magyar fordításban, székelyesen kerültek a dalok. Honnan jött az ötlet, hogy az írek és a székelyek közt párhuzamot vonjatok?

– Az úgy volt, hogy még régen megkért Hadnagy Árpi, hogy fordítsam le a CD-je szövegét. Ez a Határvidékek balladái címet viselte, és magyar népdalokat dolgozott fel flamencós meg brazilos kíséretekkel. Én ezeket megpróbáltam énekelhetővé műfordítani angolra, és azt vettem észre, hogy a népdali rigmusokat valahogy ír-angolosra fordítom, mert az adja vissza legjobban az eredeti hangulatot. Mondtam is Árpinak, hogy érdekes lenne ezeket a népdalokat angolul felénekelni íres hangszereléssel. Ez amúgy neki is tetszett, de a projektből nem lett semmi, viszont ennek nyomán jutottam eszébe, amikor Péter Jancsinak beajánlott íres embernek valónak. Az ír–székely párhuzam vagy analógia annyira adja magát, ami a két nép lelkiségét illeti, hogy ha a nyelveket kicseréljük, és mondjuk a tengert meg a fenyőfát azonosítjuk, történelmileg, kocsmológiailag, humorban majdhogynem azonos mintákat találunk. A Whiskey in the Jar című dalban is voltaképp csak a neveket kellett kicserélni, és teljesen működőképes lett. Ezt a közönség a PÁ-LIN-KA skandálásával igen gyakran kifejezésre is szokta juttatni.

– A legújabb lemez saját, angol nyelvű dalokat tartalmaz. Minek tudható be az újabb váltás? Milyenek az eddigi visszajelzések?

– Nem váltás ez, inkább visszatérés. A magyar lemez volt amolyan kitérő, szinte közkívánatra az Igyunk Pálinkát – ami épp felkerült a MAHASZ-slágerlistára, valahová Majka alá vagy fölé – és a Hetedhét székely című dalok sikere nyomán. De eleve angolul kezdtünk a Firkinnel, azóta is világuralomra törekszünk, és ehhez az angol jobban passzol, no meg a műfajhoz is. De azért nem hiszem, hogy ki fogom bírni, hogy ne ültetgessek még át magyarba néhány dalt a jövőben. Ami a feldolgozásokat és a saját anyagot illeti, utolsó lemezünk, a Finger in the Pie már jóval több saját anyagot tartalmaz, mint előző albumaink, és zeneileg is kalandosabb az előzőkhöz képest. A visszajelzések pedig hál\' Istennek erőst pozitívak.

– Hogyan kaptátok az „őrült ír zenekar” megnevezést? Melyek voltak a legjobb, illetve a legrosszabb kritikáitok?

– Nem tudom, honnan kaptuk az őrült elnevezést. Szerintem Jancsi találta ki marketingmeditáció közben. Ami a kritikákat illeti, több zavarba ejtően pozitív recenziót kapott a Finger in the Pie Németországban is. Általában nem kapott rossz kritikát egyik lemezünk sem, vagy nem tudok róla. Néha már kicsit várom, hogy valaki lehúzza rendesen a Firkint, hogy jobban elhiggyem a jó kritikákat is.

– Milyen gyakran szoktatok fellépni? Hová sikerült eljutnotok mindeddig az együttessel?

– A fellépések gyakorisága változó. Most nyáron például van, hogy két nap alatt négy koncertünk van két országban. De azért ez nem jellemző. Honlapunkon lehet követni eddigi pályafutásunkat. Legmesszebb eddig Kanadában voltunk, de Németországban, Ausztriában már rendszeresnek nevezhető a Firkin jelenléte, több fesztiválon már főzenekarként hívnak meg, ezenkívül Svájcban, Franciaországban, Szlovákiában, Olaszországban is voltunk. No meg persze egyszer Székelyudvarhelyen, de nagyon remélem, hogy nem utoljára.

– Idén meghívást kaptatok a németországi Wacken Open Air fesztiválra, amely a világ egyik legnagyobb metálzenei koncertsorozata. Ha jól tudom, előttetek egyetlen magyar zenekart sem hívtak még fellépni ide. Hogyan sikerült nektek eljutni idáig?

– Igen, ez a Wacken akkora fesztivál a hírek szerint, hogy mellette a budapesti Sziget fesztivál kis kultúrmajális. És mindannyian igen el is csudálkozánk, amikor jött a hír, hogy megyünk oda. Hogy hogyan sikerült? Nem tudom, nem én foglalkozom a szervezéssel. De mivel az új lemezünk német érdekeltségekkel is bír, majdhogynem ott adtuk ki, ezért ottani ügyes emberek is foglalkoznak a hónunk alá nyúlással. Talán amellett, hogy szeretik a zenénket arrafelé, ez játszhatott közre a Wacken-történetben. Nagyon izgalmas érzés, hogy jó lesz vagy nem rossz…

– Hogyan szoktál hangolódni a koncertekre? Mennyit gyakorolsz általában?

– Általában koncert előtt egy órával szeretem, ha nem szól hozzám senki, legszívesebben teljesen egyedül lennék olyankor. Sajnos akkora sztár nem vagyok még, hogy ez megoldható legyen. Beénekelgetek, gitározom, kicsit átmozgatom magam. Meditálok, imádkozom, mikor mire van szükségem. Van, hogy egy felesre, de arra egyre ritkábban. Hosszú távon meg rendszeresen próbálok a Firkinnel is, egyedül is. Nem tudok óraszámot mondani, hogy mennyit, de mindig lehet többet.

– Budapesten egyébként mennyire könnyű érvényesülni a zenei életben? Dolgozol-e a zenélés mellett? Szabadidődben mivel foglalkozol legszívesebben?

– Nem könnyű érvényesülni, és nem könnyű megélni sem belőle. Igen, dolgozom mellette, teletextet szerkesztek egy kereskedelmi tévénél. Szabadidőmben van, hogy rákattanok mindenféle sorozatokra, van, hogy sportolni kezdek, van, hogy főzök, van, hogy olvasok, van, hogy gitározom, új dalokat írok, meditálok, hölgytársaságot élvezek.

– Hogy érzed, milyen lenne most az életed, ha itthon maradsz? Tervezel-e hazaköltözni a jövőben?

– Fogalmam sincs, milyen lenne. Tényleg. Igyekszem is tudatosan kerülni az olyan gondolkodást, hogy mi lett volna, ha. Erről még dalt is írtam. Az a címe, hogy Jó. Ami van, az van. Igyekszem abból kihozni a legtöbbet. Hazatérni konkrétan nem tervezek, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyszer haza fogok költözni, visszatérő gondolataimból ítélve. Egyébként nem is feltétlenül érzem úgy, hogy elköltöztem otthonról. Amikor Udvarhelyre jövök, mindig hazajövök, az életem egy merő turizmus, de szeretek turista lenni. Barnika, az unokaöcsém jellemzett így, amikor „bőcsködtek” egymásnak az óvodában, hogy kinek a nagybátyja menőbb, hogy az ő nagybátyja énekes, s egyben turista. Egész jól fején találta a szöget a gyermek.