Ferencz Gyárfás, a harcos újságíró

„Édesapám, Ferencz Gyárfás 1902. december 23-án született Csíkmenaságon, szokványos székely falusi család gyermekeként – fogalmaz dr. Ferencz Csaba. – Édesapja Ferencz Ágoston, édesanyja Nagy Júlia volt. (Így lett a keresztapám Nagy Imre festőművész.) Tizenhaton születtek, de csak haton nőttek fel: három fiú és három leány. Édesapám volt az első gyermek a családban. Ő a csíkszeredai Gimnáziumban tanult, mivel tehetsége miatt az egyház támogatta a tanulását.

Az első világháború végén belépett a Székely Hadosztályba, s abban végig harcolt, mígnem a román hadsereg és a „magyar” (internacionalista) vörös hadsereg kettős szorításában küzdve ő is román fogságba esett. Nagyváradon volt fogoly. Kegyetlenül megkínozták. De végül meg tudott szökni. Szólt a nagyszüleimnek, hogy él, de azonnal elment, nehogy újra elfogják. Borosjenőn lett segédjegyző. Ott ismerte meg édesanyámat, Korényi Olgát, s a bátyám, Attila is még ott született, 1928-ban. Ezután, valamikor a harmincas évek elején hazatértek a Székelyföldre, Zsögödbe, illetve véglegesen Csíkszeredába. (Én így Csíksomlyón születtem, 1941-ben.) Édesapám a hazatérés után azonnal a Brassói Lapoknál lett székelyföldi tudósító, majd szerkesztő. (Azt hiszem, így látott lehetőséget arra, hogy segítsen a megmaradásban.) Később, ezt fel nem adva, a megszületett Székely Nép főszerkesztője is lett. A kezdet nagyon nehéz volt. Tudom, hogy még édesanyám is, télen is, hóban, fagyban gyalog járta a falvakat előfizetőket toborozni.”

A szókimondó újságíró

„Kemény, tisztességes és igazat beszélő ember volt édesapám – emlékszik vissza Ferencz Csaba. – Megtanultam tőle az igaz beszédet, meg azt is, hogy nem handabandázni kell, nem vagánykodni, hanem elmondani az igazat úgy, ahogy lehet, de az igazság nem csorbulhat. Így tanultam meg, hogy mily nagy érték az oknyomozó, mindig igazat író újságírás. (Ma ennek sajnos, nagy hiánya van.) A jelentősebb írásai mindig a Brassói Lapok címoldalán jelentek meg. Mindent megtett „a templomok és iskolák” megmentéséért, mert élete célja volt a magyar nemzet és benne a székely nemzet megmentése. Ezért folyamatosan sajtópereket indított ellene a román (királyi) állam. Több mint 200 sajtópere volt, úgy emlékszem, 217 vagy 218. Mindet (!) megnyerte a román állammal szemben a román bíróságokon.

Egy példa: mivel a Brassói Lapokban mindig megjelentek a román csendőrök székelyföldi, erdélyi brutalitásai, beszámolt a magyarellenes terrorról, ezért állami rendeletet adtak ki, hogy nem lehet a román csendőrökről semmi rosszat írni. A Brassói Lapok következő számában címoldalon jelent meg édesapám cikke, hogy „Már megint rágalmazzák a román csendőröket”, s ebben ezután pontosan leírta, hogy mi is történt, mit tettek a román csendőrök. A sajtópert, amit ezért indítottak ellene – hiszen már megint megjelent, hogy mit is csináltak a csendőrök, s ráadásul Erdély a hatóságokon is nevetett – szintén megnyerte. (Megtanultam az eszejárását, amennyire lehetett.)

Mivel űrkutató villamosmérnök lettem, ezért külön is fontosnak tartom, hogy kezdő újságíróként már észrevette e terület fontosságát. Felfigyelt Oberth Hermann (aki magát medgyesi magyar-szász embernek vallotta) első rakétakísérleteire, és már 1930-ban tudósított róla (rövid hírekben) a Brassói Lapokban.

Komoly, határozott, a hitet és a nemzetet, a Székelyföldet védő ember volt. (Édesanyám is ilyen volt, s édesapám vallotta, hogy nélküle nem tudta volna ezt az utat járni.) Tőlük tanultam a helytállást, a kitartást, még akkor is, ha végleg reménytelennek látszik minden. Mert majd meghozza az idő, majd megadja az Úr a kért és remélt jobb jövőt, csak Hozzá hűen és kitartóan járjuk az utunkat. Ha kitartunk, akkor eljő a szabadságunk. Ő végül is nem érte már meg, de elmúlt, már nincs szovjet birodalom, sok szempontból lazul a szorítás rajtunk, és mi mégis élünk. Vagyis, ha van elég gyermekünk, akiket tisztességes, keresztény, kemény székelynek, magyarnak nevelünk fel, akkor a jövő a mienk.

Tusnádfürdőn, feleségével

A haditudósító

A második világháborút Ferencz Gyárfás haditudósítóként szolgálta végig, 1941-től az 1945-ös orosz fogságba eséséig. „Ott volt a gyorshadtesttel az ukrajnai benyomulásnál, majd a második magyar hadsereggel a Don-kanyarban, ahonnan ki tudtak húzódni – írja Ferencz Csaba. – Majd a hazai harcokban is ott volt, míg a nyugati ezer éves határnál megállt, hogy Magyarország itt véget ér, mi nem megyünk nyugat fele tovább. Ezután esett orosz fogságba. (Mi akkor már vele voltunk, mert a Székelyföldről kivonuláskor, Csíkszereda kiürítésekor – amit ő intézett – a Maniu-gárda rémtetteiről tudva mi, a család is menekültünk. Mindenünk elveszett, még az a kicsi is, amit magunkkal vittünk.) A Hadsereg Híradóban jelent meg a legtöbb haditudósítása. Itt is mindig igazat írt. Így aztán 1944 végén már a nyilasok is keresték, hogy elfogják. Hiszen a „Mezitlábas nemzetvezető” című, a Hadsereg Híradóban megjelent cikke mellé kiszedette Ady „Két kuruc beszélget” című verséből azt a részt, hogy „Merre Balázs testvér, de merre, de merre? Azt mondom én testvér, hogy most már semerre...” De a tiszttársak eldugták a nyilasok elől. Harcoltak, mert látták Kozákföldön, hogy mi a szovjet, mi a sztalinizmus, de azt is tudták és látták, hogy mi a náci, mi a nyilas. Boldogtalan idők voltak ezek. Végül Iváncnál orosz fogságba esett” – foglalta össze Ferencz Csaba.

A visszaemlékezés második részét a későbbiekben közöljük.