Farcádi Sándor Levente, a lovaggá ütött méhész

A farcádi Sándor Leventét alig több mint egy héttel ezelőtt, a február 19-én rendezett VIII. Méhésztalálkozó alkalmával, az Udvarhelyszéki Mézlovagrend alapításakor ütötték lovaggá kilenc méhésztársával együtt. „Tófalvi Melinda, a találkozó főszervezőjének kezdeményezésére alapítottuk a mézlovagrendet, erre az alkalomra készítettem el a rend címerét, melyet láthattunk az akkor felavatott zászlón és a palástokon is” – mondja Sándor Levente.

Családi hagyomány

Sándor Levente 1995 óta méhészkedik, és ha a folytonosság nincs is meg, mégiscsak családi hagyományt követ: „Mindkét nagyapám méhészkedett, azt hiszem, nekik köszönhetem, hogy én is ezzel foglalkozom. Sajnos ők idő előtt elhunytak, tulajdonképpen nem is örököltem tőlük mást, mint a könyveiket és a méhek iránti szeretetet.” Szóba kerül a méhészet tudós tanítója és kutatója, a legnagyobb magyar méhész, az udvarhelyi születésű Örösi Pál Zoltán neve is. Ő a szerzője a méhészek alapkönyvének, mondhatni bibliájának, amely a hatvanas években európai szinten is sikert aratott. Nem véletlen, hogy az udvarhelyszéki méhészek 2005-ben alapított egyesülete is az ő nevét viseli.

Pihenő időszak

Megtudjuk, hogy a méhészek élete az évnek eme szakaszában meglehetősen csendes, ilyenkor elég időközönként ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kaptároknál. Pihenési időszaknak nevezik, a méhek ugyan ilyenkor is dolgoznak a kaptárakban, jobb nem bolygatni ezeket. Az igazán aktív időszak áprilistól augusztusig tart, ilyenkor – hacsak nem esik az eső – ott kell lenni velük. Mint minden szakmának, a méhészkedésnek is megvannak az érdekességei, különösen azok számára, akik a méhekről nagyjából annyit tudnak, hogy virágport gyűjtenek és méhet készítenek. Szóba kerül, hogy vajon a méhek megismerik-e gazdájukat, merthogy tudósok is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. „Lehet ebben valami – vélekedik Levente – tény, hogy hangulatuk változó, sok mindentől függ, és akadnak időszakok – főleg pergetéskor –, amikor agresszívebbek a szokásosnál, védik a fészküket. Volt olyan nap, hogy lányom 72 méhszúrást számolt meg rajtam. Máskor viszont ott vagyok közöttük, szabályosan ellepnek, mégsem bántanak.”

A nagy mézrablás

A méhek szorgalma közismert, rablóhajlamuk már kevésbé. És erre vigyázni kell. Például a kaptárakat tilos elmozdítani helyükről, legfeljebb napi néhány centit. A méh ugyanis visszaérkezésekor régi helyén keresi kaptárát, és ha nem találja, megesik, hogy egy másik kaptárba repül be. „Feltankolva” érkezik, úgy is hagyja el a kaptárt (az őrök „szó nélkül” engedik be és ki), viszont értesíti a többi méhet, hogy itt lehet potyázni. Ha gyenge a kiszemelt méhcsalád, szabályos háború indulhat, melynek során a népesség felét leölik, a másik felét beolvasztják sajátjukba, természetesen megkaparintva teljes méztermésüket. „Ha ez elharapódzik és átragad a többi méhcsaládra, akár méhészetek is tönkremehetnek” – árulja el Sándor Levente, akitől megtudjuk, hogy a kaptárok költöztetésekor legalább öt kilométeres hatósugárral számolnak a méhészek. Ha ezen belül engedik ki a méheket, akkor azok „hazarepülnek”, ha viszont azon túl, akkor oda térnek vissza, ahol a kaptárat elhagyták.

Mi kell a méhnek?

Kapunk egy gyors betekintést a méhek „munkáséletébe” is, ötféle termék van, amit gyűjtenek, készítenek. A nektár (ebből lesz a méz), a virágpor (fiasításra), a pempő (amivel a királynőt etetik), a méhviasz (amiből tárolóedényeiket készítik) és a propolisz (antibiotikum, amivel az idegen testeket vonják be, mondhatni ezzel „meszelik ki” kaptárukat). A dolgozó méhek átlagosan három hónapot élnek, a királynő három évet. Sándor Leventének kaptáronként 70–80 ezer méhe van, összesen 140 méhcsaládja. Megtudjuk, hogy egy méhcsaládnak az évi szükséglete (fogyasztása) 100 liter víz, 100 kiló méz és 70 kiló virágpor. Vigyázni kell tehát, mennyi mézet veszünk el tőlük, bár van lehetőség a méhek etetésére is (cukorszörppel, -lepénnyel) ha például a kedvezőtlen időjárás miatt kerülnek ínségbe.

Művész méhész

Amint a bevezetőben is írtuk, nehéz eldönteni, hogy méhészhez vagy művészhez utaztunk Farcádba. Az tény, hogy Sándor Levente korábban kezdte a festészetet (1987-ben). Olajjal dolgozik, festményeinek számát nem tartja nyilván, de már ezernél is többet készített. Ilyenkor télen, amikor a méhészet nem köti le annyira, több időt áldoz erre. De az ecsetet nyáron sem teszi le, amikor a méhekkel hosszabb időre „kimegy a zöldbe”, akkor is viszi magával a szükséges kellékeket. Állandó tárlata a farcádi kultúrházban található műteremben látható, a kiállított művekből azonban kiderül, hogy faragással és szobrászattal is foglalkozik. Erről is lehetne írni bőven, így hát távozásunkkor megígérjük, hogy ezúttal inkább a méhészhez jöttünk, de legközelebb meglátogatjuk a művészt is.

A mézlovagrend címere

A címerben látható két könyv a (szakmai) tudást jelenti, enélkül senki nem lehet méhész. A két kas pedig magát a méhészetet. Megtaláljuk az ősi székely motívumokat, a napot és a holdat, melyeknek itt kettős jelentőségük van, hisz nap nélkül a növényvilág (a címerben fellelhető szegfű és tulipán is) kihalna, a méheknek nem lenne mit begyűjteniük, a hold pedig azt is jelképezi, hogy a méhek számára az éjszaka nem jelent pihenőidőt, ők ekkor is dolgoznak.