Egy hétvége Párizsban

Ő Svájcból jött, én Csíkból indultam, váltott „lovakkal” értem fel Marosvásárhelyre. Útközben kavarogtak a fejemben az évek során olvasott regények, megtekintett filmek, melyeknek történetei Párizsban játszódnak, a könyvekben, tévében, interneten látott, másoktól hallott párizsi nevezetességek, ott alkotó művészek, zeneszámok, egyszóval, ami csak eszembe juthatott erről a városról.

Körben villámlott, az erős széllökések többször is megrázták a repülőt, olyan érzésem volt, mintha itthoni utakon buszoznánk. Két óra után aztán a gép biztonságosan landolt a Paris Beauvais repülőtéren. Ez hasonlóan a marosvásárhelyihez, egy kicsi reptér, innen indulnak buszok a 84 kilométerre levő Porte Maillot-ba, Párizs egyik „kapujához”. Aki nem járt még ezen az útvonalon, az sem kell attól tartson, hogy rossz helyen száll le és valahol „elkallódik” útközben, mert ezek a járatok a Porte Maillot-on található Palais des Congresse-val (Kongresszusi Palota) szemközti buszállomáson állnak csak meg. Porte Maillot a párizsi metróvonal 1-es vonalán található – összesen 16 metróvonal van a városban –, ezen a vonalon utazva érhető el többek között a Champs-Élysées vagy a Louvre. Az eleinte talán kuszának tűnő metróhálózaton nagyon könnyű eligazodni. Ugyanígy a tereket, utcákat, látványosságokat is könnyű megtalálni, többször előfordult, hogy amint nézegettük a kezünkben levő térképet, egy párizsi odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy segíthet-e.

Már sötétedett, amikor beértünk a francia fővárosba, szemem mohón tapadt az épületekre, kirakatokra, emberekre. Feltűnt, hogy sok lakás ablakán egyáltalán nincs függöny, helyenként még szinte az is látható volt, hogy mit esznek vacsorára, de az ott lakókat egyáltalán nem érdekelte, hogy valaki leskelődik-e kintről.

Turisták

A Wikipédia szerint a világon Párizs a legnépszerűbb úti cél a turisták körében, évente több mint 30 millióan látogatják. Mivel szűk három napot töltöttünk csak ott, igyekeztünk már kora reggel nyakunkba venni a várost, és ellátogatni legalább a főbb nevezetességekhez. Mindenféle bőrszínű és nemzetiségű embertől hemzsegtek az utcák. Mindenhol turisták fotózkodtak, talán nincs is olyan kicsi tábla vagy épületrész a belvárosban, amely ne lett volna megörökítve valamelyik turista által. Mi is felvettük a turistaformát, és már első nap megtöltöttük a nálunk levő két fényképezőgép memóriakártyáit.  

Elnökválasztás

A városképhez és annak lüktetéséhez szervesen hozzátartoznak a teraszok, kávézók, bisztrók. A legtöbb helyen két személyes kicsi asztalok vannak, a párizsi vendéglátósok minden négyzetcentimétert kihasználnak, főként, mert óriási összegeket kell fizetni egy-egy földszinten levő helyiség bérléséért. Első nap a rengeteg gyaloglás után nekünk is jólesett egy sarki bisztró teraszán meginni egy-két pohár bort. Ezt a lokált kevésbé látogatták turisták, inkább párizsi egyetemisták, baráti társaságok törzshelye lehetett. Érdekes volt hallani és látni, hogy a mellettünk ülő két baráti társaság – első-, másodévesek lehettek – tagjai hosszasan beszélgettek a franciaországi aktuálpolitikai helyzetről, illetve a másnapi elnökválasztásról, közben pedig vacsorát rendeltek, borozgattak.

Amikor nővérem lefoglalta a repülőjegyet, illetve a szállást, eszünkbe sem jutott, hogy épp az elnökválasztás időszakában utazunk Párizsba. A franciák Nicolas Sarkozy és Francois Hollande közül választhatták meg elnöküket a következő öt évre. Vasárnap este a Sarkozyre szavazó párizsiak a Concorde-on, a Hollande-val szimpatizálók pedig a Bastille-nál gyülekeztek. Mivel szálláshelyünk, a Hotel Amadeus ez utóbbihoz volt közelebb, ide tartottunk mi is. Az eredményhirdetés közeledtével alig lehetett megközelíteni a teret, több ezer ember gyűlt itt össze. Mégsem volt lökdösődés, bátran be lehetett menni a tömegbe kisgyerekkel és babakocsival, rollerrel és biciklivel, ahogy ezt többen meg is tették. Mivel Hollande nyert, óriási üdvrivalgásnak, egymás nyakába borulásnak voltunk szemtanúi, pezsgősüvegek kupakjai pukkantak mindenfelé, hatalmas népünnepély vette kezdetét.   

Honfitársak

A Románia szót Párizsban nem szerencsés kiejteni, köztudott, miért. A Romániából származó, Párizsban kolduló és lopkodó cigányok miatti botrányok, a róluk készült dokumentumfilmek Európa-szerte ismertek, jómagam is láttam néhányat. Aki turistaként Párizsban jár, biztos, ellátogat a város egyik legismertebb jelképéhez, az Eiffel-toronyhoz. Mi sem tettünk másként. Fel már nem mentünk, mivel a minimum három órás várakozási időt túl hosszúnak tartottuk, inkább a torony lábánál pihentünk meg egy füves területen. Körülöttünk piknikezők, turisták, párizsiak egyaránt. Egyszer csak két cigányleány tűnt fel, magabiztosan mentek oda a piknikezőkhöz, megtörtént, hogy a pokrócról egyszerűen elvették az ételt, a meglepett tulajdonos csak kis idő múlva szaladt utánuk, de akkor már késő volt. Néhány perc múlva visszamentek, és még kéregettek ugyanattól a személytől. Természetesen minket sem hagytak ki, de amikor románul megkértem, hogy menjenek odébb, csak vihogtak. „Eşti şi tu româncă? (Te is román vagy?)” – gyanúsított meg az egyik. Ugyanaznap a Notre-Dame székesegyháznál egy csoportra lettünk figyelmesek, kiabáltak, kacarásztak, majd amikor egy nagyobb turistacsoport érkezett, koldulni mentek valami papírokat lobogtatva, és mutogatták, hogy ők süketek és némák. Ha valaki megállt, és elővette a pénztárcáját, az egyik lefoglalta az adakozót azzal, hogy kitöltette vele a papirost, egy másik pedig mögötte figyelte, hogy mikor veszi elő a pénztárcáját, vagy hogy nyitva van-e a táskája.

Másnap a Montmartre-ra látogattunk ki, kicsi szűk utcák, itt is kávéházak, szuvenírboltok. Az itt található Sacré-Coeur székesegyház előtt egy néger fiatalember egy oszlop tetején dekázott egy focilabdával, miközben különböző akrobatikus pozíciókat vett fel, egy árus pörkölt mogyorót kínált, és itt is volt alkalom a Párizs-szerte mindenhol látható mini Eiffel-tornyok megvásárlására. Hosszú sor kígyózott a székesegyház egyik ajtajánál, a másikon kifelé jöttek az emberek. Épp, mikor eszembe jutottak, és elcsodálkoztam, hogy egy ilyen, turisták által látogatott helyen nincsenek ott az úgynevezett honfitársaink, akkor láttam, hogy ugyanaz, a Notre-Dame-nál látott csoport elállja a székesegyház kijáratát, és nagyon agresszíven kezdenek „dolgozni”. Onnan tudtam, hogy ugyanazok, mert volt köztük egy várandós cigánylány is, akit már előző nap lefényképeztem. Most velük volt egy férfi is, aki kicsit távolabb tőlük, egy oszlopnak dőlve csak a szemével villantott nekik.  

Utolsó, Párizsban töltött napunkon a Művészetek Hídján (Ponts des Arts) üldögéltünk egy padon, előttünk egy kissé elhanyagolt külsejű, középkorú festő gyártotta a képeket. Közben cigizett, majd egy-egy ecsetvonást ejtett a vásznon, ismerősei jöttek, beszélgetett, időközönként pedig átment a híd másik felére, és távcsővel megnézett valamit. Mi végig magyarul beszélgettünk. Egyszer csak hozzánk lépett, és megkérdezte, hogy talán kanadaiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok. „Na, Sarkozynek annyi” – így ő. „Akkor most jobb lesz önnek?” – kérdezte a nővérem. „Á, nekem már mindegy” – válaszolta. „A legnagyobb baj itt nem a politikusokkal van, hanem a román cigányokkal. Minden nap figyelem őket, nézzék a Louvre-nál most is ott vannak. Pedig a pénz nem minden” – mondta, miközben ideadta a távcsövet, hogy mi is nézzük meg, festékes kezét pedig beletörölte szakadt farmerébe.