– Sokkal inkább érzem most is pedagógusnak magam, nagyon szerettem tanítani, a diákokkal foglalkozni. Filozófia–történelem szakot végeztem, és bár az újságírás mindig is érdekelt, 1990-ig pedagógusként dolgoztam. Ekkor sem úgy történt, hogy megnyílt előttem az újságírói pálya, hanem amikor visszamentünk második évharmadban tanítani, megdöbbentem attól, ami fogadott. Zajlott a forradalom nélkülem, nekem annyi szerepem sem volt, hogy egyszer kimenjek a térre. A második évharmadban pedig az iskolában azzal kellett szembesüljek, hogy azok, akik elkötelezett hívei voltak a Ceauşescu-ideológiának – és nem akármilyen iskolában tanítottam, mert a Securitate parancsnokának a felesége volt az igazgató –, mindannyian demokraták lettek. Mintha semmi sem történt volna. Én ezt nem tudtam megemészteni.

Lezajlottak ezek a nagy „frontátvonulások”, mindenki mondta a magáét, és azzal szembesültem, hogy az igazságot nem lehet kimondani. Amikor a gyűléseken azt láttam, hogy mindenki próbálja finomítani a dolgokat, fölálltam és a fejükre olvastam a múlt rendszert. Ezzel vérig sértettem mindenkit, nem éreztem, hogy mellettem lettek volna, és az első adandó alkalommal elmentem. Igaz, megjelentem 1992-ben a Hargita és Kovászna megyei románokról szóló jelentésben, mint fő románüldöző, de hozzá kell tennem, hogy én elsőként mentem el az iskolából. Nem feltétlenül azért, hogy újságíró legyek, hanem egyszerűen nem tudtam szembesülni azzal, ami történt. Egyik napról a másikra a változást elfogadni ugyanolyan nehéz volt, mint a forradalmat feldolgozni. Februárban állást hirdettek a Marosvásárhelyi Rádiónál, itt kezdtem a nulláról, és azóta is tart a szerelem a rádiós újságírással.

– Miként sajátította el a szakma fortélyait?

– Nyilván, akik 1990 után indultunk, nem volt lehetőségünk elvégezni egy újságírói egyetemet. Az első találkozásom a szakmával 1992-ben volt, amikor Soros-ösztöndíjjal kijutottam a Szabad Európa Rádióhoz, majd egy szintén szakmai csere keretében a debreceni rádióstúdiónál voltam gyakorlaton. Jártam rendszeresen a Duna Televízió képzéseire, 1998-ben pedig egy sikeres pályázat nyomán eljutottam egy, kelet-európai újságíróknak szervezett németországi nyári szemináriumra. Nagyon intenzív tanítás folyt ott, sikerült betekintést nyerni a germán újságírásba, megtanultam, mi a különbség a könnyedebb, latin újságírás és a szigorú, német újságírói szemlélet között. Örülök ennek a lehetőségnek, hiszen a szakmai képzés mellett én a német nyelvnek is szerelmese vagyok.

– Munkáját, precizitását egyébként ez utóbbi jellemzi…

– Első generációs értelmiségi vagyok, csíki székely gazdálkodó családból származom, ahol az életelvek nagyon egyszerűek voltak. A munkához való viszonyulás az volt, hogy a munka nem szégyen, de úgy kell dolgozni, hogy nyugodtan hajtsd a fejed nyugovóra. A munkához alázattal, tisztelettel kell viszonyulni, a tisztesség, a becsület, a lelkiismeretesség nem képezheti alku tárgyát. Én a munkámban, az életemben is ezeket az elveket követem.

– Kiegyensúlyozott ember...

– Nagyon szeretek itt élni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy annyi mindent megadott nekem. Örülök annak, hogy nem engedtem a csábításnak, hogy elmenjek valamerre a nagyvilágba. Néha elgondolom, milyen közel van minden hozzánk. Például a természet, amikor akarok, akkor megyek ki, tíz perc alatt az erdőben lehetek. Ha úszni van kedvem, lemegyek Zsögödbe, ahová szívesen járok nyáron. Szeretek itt, azok között az emberek között élni, akik közé születtem, és akikkel úgy érzem, hogy őszintén sorsközösséget vállalhatok. Hiszem, nem véletlen hogy ide, közéjük születtem, és valamiképpen szolgálhatom ezt a közösséget.

Az Oláh-Gál Elvirával készített interjú teljes szövegét a Csíki Hírlap február 24-i számának Hölgysarok oldalán olvashatják el.