A Ghymes és a hó

Utaztunk velük időben, térben: legújabb, Álombálom című lemezük ihletőjével, Benyovszky Móriccal távoli, mesebelinek tűnő tájakra, illetve a Ghymes-múltba, és az ünnepek közeledtével jókívánságokat kántáltunk. Hallhattunk szerzeményeket korábbi lemezeikről is, többek közt a Tánc a hóbant, a Ne nézz hátrát a Regéről, a Tüzet viszeket, a Két szaxist a Smaragdvárosról. Aztán előre léptünk: karácsonyi és újévi jókívánságokat énekeltek, és énekeltünk velük együtt.

Temperamentumuk, energiájuk így is, hogy sokadjára látom-hallom őket, lenyűgöz. Mindez azonban Szarka Tamás jellegzetes fehér ingével, hosszú zakójával és érdekes mozgásával az igazi. Talán amit a legjobban szeretek bennük, hogy az élőben játszott és a felvételeken hallható zenéjük – minőségben – alig különbözik egymástól.

Kedvencemet, a Tánc a hóbant hallgatva eszembe jutott egy valószínűtlennek tűnő történet. Néhány éve kopogós, „fekete” szilveszterre indultunk december 30-án. Másnap felengedett az idő, és szinte meg is bántuk, hogy a sok sárért Szelterszig mentünk. Aztán amikor az éjféli tábortűz már csak hamvaiban élt, az itókáktól jókedvre derülve néhányan beültünk az egyik autóba, és bekapcsoltuk a CD-lejátszót. Hallgattuk, „énekeltük” a Tánc a hóbant, és egyszer csak eleredt a hó. Kiszálltunk és táncolni kezdtünk. Erre a varázslatra vártam. Reménykedtem abban, hogy talán amire kijövünk, de legalább ma reggelre fehérbe borul Csík, de sajnos nem így lett, bár erről valószínűleg nem ők tehettek.