Varga Csaba: mindenkinek megvan a maga Nanga Parbatja vagy Everestje

– osztotta meg tapasztalatait Varga Csaba.

Arra a kérdésre, hogy mi motiválja őt az expedíciókon való indulásban, Varga Csaba kiemelte: a kaland.

„Önmagában már meg is szoktam ezt az egész életformát, az edzést. Nyilván az is fontos, hogy másokat motiváljak, hogy egészségesebben éljenek. De ez egy összetett dolog” – fejtette ki a hegymászó.

– reagált Tulit Zsombor azon felvetésére, hogy egy családos hegymászónak már szinte bűn a Himalájába menni, a társadalom megítélése szerint, és hogy Suhajda Szilárd halála is mennyire megosztotta a társadalmat ilyen szempontból.

Arról is szó esett, hogy noha egy hegymászó a hegy alapos ismeretével érkezik az alaptáborba, mégis a helyszínen más-más arcát mutatja a hegy,

Varga Csaba úgy fogalmazott, olyan még nem történt vele, hogy elindult a csúcs felé, már közel is volt és fizikailag ne bírta volna, emiatt pedig vissza kelljen forduljon, és ezt kudarcként élje meg.

„Nagyon lassan haladtam, éreztem, hogy nincs erőm. De úgy, hogy egészségügyi szempontból rendben legyek és vissza kell forduljak, mert fizikailag nem bírom, olyan még nem volt. Ilyenkor nyilván mérlegelni kell, hogy meddig lehet elmenni, meddig kell túltolni, vagy mikor kell túltolni, hogy vissza is térjen az ember.

Tavaly, amikor a Kancsendzöngán beteg voltam, de nem tudtam róla, elindultam a csúcs felé, de már akkor nem volt erőm, és akkor már tudtam, hogy ebből ott nem lesz csúcs, így már a kezdetén visszafordultam” – fejtette ki a nagyváradi hegymászó.

Az oxigénpótlás által tulajdonképpen lealacsonyítják a hegyet, és a belélegzett oxigéntől függően akár kétezer méterrel is „alacsonyabbá tehetik” – mutatott rá Tulit Zsombor. De marad-e sportértéke azoknak a mászásoknak, amelyek pótlólagos oxigénnel történnek? – tette fel a kérdést.

Az is lényeges, hogy mennyi oxigént használ valaki, és azt milyen fokozaton. „Vannak olyan mászók, akik nagyon kezdők, főleg az Everesten láttam ilyeneket, és már a kettes táborból, tehát hatezerötszáz méterről nagyon sok oxigént használnak, és van minimum két serpájuk, akik cipelik a palackokat. És onnantól kezdve szinte bárki meg tudja mászni az Everestet, meg is másszák. Vannak olyanok, akik csak nyolcezer méterről használnak oxigént, akkor is keveset. És vannak, akik egyáltalán nem használnak, tehát ennek nagyon sok fokozata van ennek. Minél gyengébb az ember fizikailag, minél kevésbé van jó kondícióban, annál több oxigént használ.

Van ennek is sportértéke, de óriási különbség van, sőt még az oxigént használó hegymászók között is elég nagy különbség van azok között, akik sok oxigént használnak, vagy keveset. Ugyancsak két évvel ezelőtt egy királyi családból egy trónörökös érkezett, nagyon sok serpával, plusz testőrökkel. A kettes táborba helikopterrel jött, hogy pár éjszakát eltöltsön, aztán miután akklimatizálódott, a helikopter elvitte Katmanduba egy négycsillagos hotelbe, és ott várta a jó időt. Visszajött, amikor tudta, hogy fel lehet menni a csúcsra és oxigénnel simán megmászta a hegyet. Nyilván, annak is van sportértéke, mert ő tette a saját lábát egyiket a másik után, ő jutott fel, de sokkal kisebb erő kellett. Volt pénze és nem számított, csak az, hogy mássza meg. Vannak olyanok is, akik nagyon kevés oxigént használnak.

– összegzett a hegymászó.

Nekem sok célom van az életben, de a hegymászás, a sport terén én elhatároztam, hogy valamikor fel szeretnék jutni ezekre a nyolcezresekre, pótlólagos oxigén nélkül.

– mondta el, mintegy motiválásként.

– részletezte.

Elhangzott, hogy noha megélt ő is mélypontokat és veszélyes helyzeteket, de egy egy expedíció után mindig elfelejti azt, hogy mennyire nehéz volt, és csak a jó marad meg. „Azt a kínlódást, amit végigszenvedek, elfelejtem és ki kell bányásszam magamból utólag, hogy elmeséljem, hogy mennyire nehéz volt.

De nagyon sok olyan helyzet volt, ahol akár veszélyben is érezhettem volna magam. Például ott aludtam az 1-es táborban, és úgy éreztem, hogy inkább lemegyek, amúgy is unatkozom. Lementem az alaptáborba és aznap éjjel volt egy nagy lavina, elvitte az 1-es tábort. Nem úgy éltem meg, hogy te jó ég, és akkor ezen pörögjek. Nem vagyok annyira vakmerő, csak egyszerűen történnek mellettem olyan dolgok, amelyek más embereket elgondolkodtatnak, meghatnak, megijesztenek, én pedig úgy állok hozzá, hogy ez van. Én is elgondolkodok rajta, de arra a következtetésre jutok, hogy minden rendben van.”

– tette hozzá. „Fontos a teljesítmény is. Ha az ember kijut, de nem mássza meg a hegyet és hazajön, az mégiscsak egy kudarc” – osztotta meg a hallgatósággal.

Az alaptábor 4200 méteren van, négyezer métert kell megtenni a 8126 méteres csúcsig, és a Diamir és a Rupal oldal is nagyon meredek. „Végig egy feszített, nehéz, veszélyes hegy, nagyon sok helyen alig van hely, hogy kitedd a sátrat. Nagyon nehezen lehet kiásni a sátorhelyet, kényelmetlen, fárasztó, az egész hegy macerás.

Amellett, hogy nagyon nagy a szintkülönbség, technikailag nehéz és meredek, a hármas táborból indult a csúcstámadás 6800 méterről. Este tíz órakor indultam és másnap délután háromkor értem el a csúcsot. Hosszabb volt és nehezebb, mint amire számítottam, hideg volt, nagyon fújt a szél a csúcson” – mesélte az élményeit.

A moderátor arra is kíváncsi volt, hogy itthon hogyan készül ezekre a magashegyi expedíciókra. Varga Csaba elmondta, ez egy folyamatos életformát feltételez, sok terepfutással, hosszú maratonokkal. Talán, ha a Nanga Parbattal kezdte volna a nyolcezresek meghódítását, lehet, hogy nem tudta volna megmászni.

– osztotta meg befejezésül.