Udvarhelyi menekültek Szolnokon: sztorik az összefogásról

A menekültek olykor a helyi sajtó hasábjain próbáltak munkahelyet keresni. A szolnoki Haladás 1916. október 1-i számában olvashatjuk, hogy „Dr. Schuszter Frigyes segesvári kir. közjegyző, aki mint menekült jelenleg Szolnokon, a Festő utca 43 házszám alatt lakik, valamelyik közjegyzői vagy ügyvédi irodában, esetleg valamelyik bank és kereskedelmi intézetben megfelelő foglalkozást keres. Az illető a magyar, német és román nyelveket bírja”.

korábban írtuk

Marhavagonokban a bizonytalanság felé: Udvarhely vármegye kiürítése

1916-ban a román betörés hírére a hatóságok elrendelték a székely vármegyék kiürítését. Apokaliptikus látvány lehetett a Segesvár felé szekéren elinduló menekültek tömege. Korabeli forrásokra alapozva elevenítjük fel a történteket.

A menekültek élelmiszerrel, ivóvízzel való ellátása felől a járások vezetői folyamatosan tájékoztatták a Vármegyei Menekültügyi Kirendeltséget és az alispánt. A törökszentmiklósi főszolgabíró jelentése szerint

Járványos eset csak egy helyen, Dévaványán fordult elő.

A menekültek ellátása azonban a helyi lakosság támogatása nélkül szinte lehetetlen volt. A népkonyhák kiadásait sem a jótékonysági egyletek, sem a települések, de még az állam sem tudta fedezni. Óriási mennyiségű ruhára, cipőre volt szükség, főleg a hideg idő beálltával. Dr. Harsányi Gyula polgármester felhívást intézett a szolnoki emberekhez:

A gyermekek nagy része cipő nélkül, vagy elrongyolódott cipőben didereg. Biztos vagyok benne, hogy az a nagy társadalmi erő, mely az első felhívásomra eddig minden irányban megnyilvánult, e téren is meg fog nyilvánulni, hogy a menekülők lábbelivel lehetőleg ellátassanak és minden ember, aki csak teheti segítségére siet a remélhetőleg csak rövid időre hontalanná vált erdélyi testvéreinknek. Felkérem azért a város lakosságát, hogy felesleges gyermekcipők adományozásával, vagy pénzbeli adományokkal járuljanak hozzá azon nemes cél megvalósításához, hogy a szerencsétlen, lábbeli nélkül menekülők közül a máris bekövetkezett hidegebb időjárásra való tekintettel legalább a gyermekek lábbelivel ellátassanak”.

korábban írtuk

Amikor az udvarhelyiek menekültek Székelyföldről

1916 őszén az udvarhelyi menekülteknek a magyar hatóságok Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét jelölték ki ideiglenes tartózkodási helyül. A fogadtatás nem volt mindenki részéről egyértelműen pozitív, a legjobban a helyi újságírók küzdöttek a menekültekért.

Aznap már arról adott hírt a Haladás, hogy „Spitzer Péter szolnoki divatáru kereskedő egy egész kas gyermekcipőt bocsájtott a szegényebb sorsú erdélyi menekültek rendelkezésére. E nemes cselekedet nem szorul dicséretre, de nagyon is rászorul a példa követésére. Vékony, egy szál ruhácskában voltak azok kénytelenek otthonukat elhagyni, s ma már bekövetkezett a hűvösebb idő, mindenki követhetné Spitzer Péter példáját, mindenki juttathatna feleslegéből egy pár ruhadarabot, hogy ártatlanul szenvedő erdélyi testvéreink sorsán egy kis mértékben segítve legyen. Ez a legkevesebb, amit érdekükben kötelességünk megtenni”.

Így azokról a vasúti munkásokról, akik a menekülők magukkal hozott állatait vásárolták fel, vagy a Hild Viktor levéltáros által említett „zsidókról, üzérekről”, akik potom áron elcsalták a rettegésben megzavarodott emberektől értékeiket, vagy azokról a lakástulajdonosokról, akik horribilis összegeket fizettettek ki egy-két szobás lakásokért.

Összességében véve azonban a szolnoki lakosság menekültekkel szembeni szolidaritása volt a jellemző e nehéz időkben, az állami és helyi apparátus hatalmas erőfeszítései a menekültek ellátása érdekében így jól kiegészültek a köznép segíteni akarásával.

(Tanulmányunkhoz felhasználtuk Bojtos Gábor: Szolnok és az első világháború című könyvét, valamint az Udvarhelyi Híradó 1916. október 15-i., november 5-i., a Haladás 1916. augusztus-szeptemberi lapszámait)