Tokióba tűzön-vízen át: riporter-élmények az olimpián

Bár számos világverseny, paralimpia, téli olimpia van a háta mögött, a nyári olimpiára mégis évek óta lelkesen készül, végül a Román Rádiótársaság csapatában juthatott el. Mint mondja, tavaly lelombozta a hír, hogy halasztják a játékokat, idén is fokozottan figyelte, hogy alakul a szervezés, hogy megszervezik vagy sem, hogy mennyi a fertőzött Japánban, hogy előbb a külföldi nézőket tiltották ki, majd a helybélieket is, és végül üres lelátók előtt szervezték meg a világ legnagyobb sporteseményét. Ez azért rányomta a bélyegét az olimpiai hangulatra – véli Kádár, hozzátéve, a sportolók teljesítményét ez nem igazán befolyásolta, hiszen az elmúlt másfél évben hozzászoktak az üres lelátókhoz. Sok esetben éppen ők, az újságírók és a többi sportoló minősült át szurkolóvá egy-egy versenyszám alatt.

Nem volt káosz

Hasonlóan látja az olimpiai hangulatot a csíkszeredai Szép Zoltán is, aki amúgy már 2016-ban Rio de Janeiróban is részese lehetett egy nyári olimpiának. Összehasonlítva a kettőt úgy érzi, Japánban egyáltalán nem volt az a káosz, amit annak idején tapasztalt Brazíliában, a buszok menetrendjét, a programot is betartották a japánok, csak a távolságok voltak sokkal-sokkal nagyobbak, mint Rióban, sokszor több órát is kellett utazni egy másik helyszínre. „Ez annak köszönhető, hogy Japánban nem igazán épültek új sportlétesítmények, majdnem minden helyszín létezett már, most csak felújították.

Főként amikor azt látta, hogy a szállodája mellett egy baseball-stadionban sorban álltak a szurkolók, hogy belépőt vásároljanak. „Egy középiskolai baseball-meccsen lehettek szurkolók, míg az olimpián nem. Ebből a szempontból nagyon más volt ez az olimpia. De a sport értéke igazából nem változott, ugyanúgy születtek világcsúcsok, voltak nagyon kimagasló teljesítmények. Ebben a tekintetben az olimpia az olimpia maradt” – fogalmazza meg Szép Zoltán.

A járvány árnyékában

Nem csak nézők tekintetében alakította a világjárvány a neves sporteseményt, nehéz volt eljutni is az olimpia helyszínére, hiába voltak beoltva az újságírók, már a repülőre is csak két negatív PCR-teszt után ülhettek fel, majd a tokiói reptéren is elvégeztek egyet. Aztán a megérkezésük után nyálmintás COVID-tesztet kellett elvégezzenek az első három nap, majd minden negyedik nap ismét, ezeknek az eredményét egy okostelefonos applikációra kellett feltölteni.

Idén először – szintén a járványhelyzet miatt – a sportolók is, ha befejezték a versenyzést, 48 órán belül el kellett hagyják Tokiót – meséli Kádár Zoltán –, rámutat, ez azt jelentette, hogy egyre kevesebb volt a sportoló, és a záróünnepségen is jóval kevesebben voltak, mint általában.
Az ötkarikás játékok előtt sokszor arról szóltak a hírek, hogy a helyiek bizony azt szeretnék, hogy idén se legyen olimpia Japánban, a felmérések azt mutatták, hogy ellenségként tekintenek az olimpiára érkező idegenekre, és attól félnek, hogy behurcolják a koronavírust. A Marosvásárhelyi Rádió tudósítói azonban ebből semmit nem éreztek, sőt, ha valamit megjegyeznek a japánokról egy életre, az az, hogy mennyire mosolygósok, kedvesek, udvariasok.

„A japánok tudják, hogy az utcai szemételhordás drága, és emiatt minden szemetet hazavisznek. Nyilván nagy bevásárlóközpontban volt szelektív gyűjtő, nekünk is a médiaközpontban, de más nem volt, s három hét alatt két darab szemetet láttam, azt is valószínűleg véletlenül ejtették el” – teszi hozzá a marosvásárhelyi újságíró.

A két kalandvágyó újságírónak nem okozott gondot az étkezés sem, nem féltek a japán ételektől, sok mindent kipróbáltak, volt, amiről tudták, hogy mit esznek, máskor nem tudták. „Lehet, nem is baj ez” – mondja mosolyogva Szép Zoltán. Mivel sok ideig voltak a buborékban, nem is ehettek akárhol, sok előre csomagolt szusit, szárított halat, enyhén pácolt nyers halat próbáltak ki a boltból, de a médiaközpontban lévő japán étterem különlegességeitől sem féltek, Kádár szívesen emlékszik vissza az ott készült rámenleves ízére vagy a savanyú lazacra. Hozzáteszik, a médiaközpontban azért mindenféle nyugati ízvilágú ételt is lehetett kapni, hamburgert, pizzát, tésztaféléket, így aki félt a keleti ízvilágtól, az is jól tudott lakni. Ők azonban egyik nagy élményüknek éppen azt a szusibárt tartják, amelyet már Tokióba kikerülve látogathattak meg. „Kézzel készítették előttünk, hatféle halból, még a rizs is más volt” – magyarázza Kádár, és Szép Zoltán is ezt emeli ki, amikor gasztronómiai kalandjaikról esik szó.

Drámák, sírások

Az ötkarikás játékok persze leginkább a sportról szólnak. A Marosvásárhelyi Rádió két tudósítója ebből a szempontból is életre szóló élményeket szerzett. „Legnagyobb élményem volt élőben közvetíteni Ana Maria Popescu ezüstérmét, utána rögtön Szilágyi Áron aranyérmét, valamint Lőrincz Tamás arany- és Lőrincz Viktor ezüstérmét. De már az hatalmas élmény, hogy a világ legjobb játékosait, csapatait láthattam élőben” – sorolja Kádár Zoltán.

Rámutat, az olimpiákon mindig vannak drámák, emberi történetek, sírások is, ezeknek is részesei tudtak lenni. „Vannak sportolók, akiknek nem jön össze, mint például Hosszú Katinkának, aki rendkívül csalódottan nyilatkozott. Ott van Ana Maria Popescu ezüstérme, aki három másodperccel a vége előtt ki tudott egyenlíteni, aztán hosszabbításban mégis veszített. A Lőrincz testvérek története: mindkettő döntőbe jutott, egymás után birkózhattak, míg Tamás megszerezte első nap az aranyérmet, Viktor második nap nem tudta megszerezni, és ezt rendkívül szomorúan élte meg. Vannak hatalmas sírások az olimpián. Ott van a sepsiszentgyörgyi Incze Kriszta esete, aki akár éremesélyes is lehetett volna úgy, hogy véletlenül csöppent be az olimpiára. Annak köszönhette a részvételt, hogy az észak-koreaiak visszaléptek, s ő volt az első tartalék. Őt rendkívül sokan bántották, hogy érdemtelenül került ki, és Kriszta meg akarta mutatni, hogy érmet szerez, s nem érdemtelenül van ott a legjobb birkózók között. Az első mérkőzésén le is győzte a magyar világbajnokot, aztán a bizonyítási vágy miatt túlpörgött, s hihetetlen fájdalommal élte meg, hogy kikapott” – avat be Kádár azokba a kulisszatitkokba, amelyek tényleg csak azoknak látszanak igazán, akik jelen lehetnek a történtek alatt.

Szép Zoltán nem is egy aranyra, hanem egy bronzéremre emlékszik vissza a legszívesebben, méghozzá Tóth Krisztián cselgáncsozó bronzérmére. „Egyrészt azért, mert az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy kimegyek erre, mert akkor úgy éreztem, hogy Tóth Krisztián aznap érmes lesz. Tóth Krisztián aznap megverte Japánt, és japán dzsúdóst megverni a japán dzsúdó szentélyében olimpián nem kis dolog. Én azt mondtam, ha valaki erre képes, az olimpiát fog nyerni. Láttam, ahogy Krisztián küzd, és ahogy akarja azt az érmet, aznap volt az édesapja születésnapja is. Ugyanakkor kevesen voltunk magyar újságírók, tudtam, hogy jó helyen vagyok, bármilyen eredmény születik, most lehetünk exkluzívak” – meséli Szép Zoltán. Hozzáteszi, szintén hatalmas élmény volt ott lenni Cseh László utolsó úszásán, és vele elkészíteni sportolóként az utolsó interjút. Érzelmileg egy nagyon felfokozott hangulatú történet volt az is, Zoltán úgy érzi, minden benne volt az úszásban, de az interjúban is, amelyet meghallgathattak aztán a Marosvásárhelyi Rádió hallgatói.

A nagy kiváltság

„Nagy dolog olimpiáról tudósítani, csakúgy, mint a sportolóknak, nekünk is ez a csúcs, négyévente szervezik meg, nehezebb eljutni, s mégis csak a világ legnagyobb sporteseménye, minden sportújságíró álma, hogy tudósíthasson az olimpiáról. Kiváltságos helyzet ez, nem csak jó érzés” – összegez a csíkszeredai újságíró, aki már készül Pekingbe, a 2022-es téli olimpiára, s reméli, 2024-ben Párizsban is ott lehet.

Hasonló kiváltságnak érzi az ötkarikás játékokon való részvételt Kádár Zoltán is. Ugyanakkor elmondhatja, hogy eljutott nem csak abba városba, amelyben az édesapja tornázott az olimpián, de eljutott abba a terembe is, amelyikben versenyzett. „Megsimogattam a csarnok oldalát, mélyet szippantottam a levegőből, átnéztem a 64-es olimpia bajnokait, akikkel édesapám annak idején együtt tornászott a teremben. Óriási dolog, kimondani szinte lehetetlen. S ott a helyszínen főhajtás helyett kézállással emlékeztem. Igaz, hogy nem tudom olyan szépen, egy kézen megcsinálni, ahogy ő tudta, de azért büszke vagyok rá, hogy ötvenévesen még megy” – meséli mosolyogva.

A történet érdekessége pedig, hogy abban a tornacsarnokban, amely már kicsi lett a tornasportnak, most asztalitenisz-verseny volt, és éppen abban a teremben, ahol annak idején Kádár Antal tornázott 1964-ben, most egy másik marosvásárhelyi versenyző, Szőcs Bernadett pingpongozott, akivel Kádár Zoltán ott interjúzhatott. „Volt egy körkapcsolat ebben, s egy lelki táplálék mindez számomra.”