Mielőtt fizetőssé válna: velencei barangolás

A belépő bevezetéséről szóló hír elég nagy port vert fel, holott a döntés még nem végleges, az olasz kormánynak is rá kell bólintania a kezdeményezésre. Az sincs még pontosítva, hogy ezt a díjat milyen formában kell majd a látogatóknak befizetniük. Egy frissebb hír szerint a polgármester azt javasolja, hogy online kell regisztrálniuk és belépőt vásárolniuk 2020-tól azoknak, akik látni szeretnék Velencét.  Az is felvetődött, hogy a szállodák foglalják be a díjaikba ezt az illetéket, esetleg a vendéglők is hasonlóképpen csatolják az áraikhoz.

Amikor az ember először készül Velencébe, egy kicsit tart attól, hogy hogyan fog ott kiigazodni, hogyan találja meg a szállodát, hiszen az utcák helyén víz folyik, rengeteg a híd, az átjáró, a sikátor. Érkezésünk előtt kérdeztem is a szállodától, hogyan jutunk el oda. Azonnal válaszoltak, részletesen leírták (angolul), hogy a busz-, vagy a vasúti pályaudvarról indulva merre térjünk, milyen hídon menjünk, hol térjünk jobbra, vagy balra, milyen szobornál forduljunk el.... Szóval annyira pontos leírást kaptunk, hogy ha akartunk volna, sem tudtunk volna eltévedni. Érkezéskor követtük az utasításokat, és percek alatt a szálláshelyen voltunk.

Amióta Kolozsvárról is heti két alkalommal indul fapados repülőjárat megfizethető áron Velencébe, egyre többen látogatnak el a lagúnák városának nevezett olaszországi turistaparadicsomba, amely

amely az év szinte minden szakában ott tolong, nézelődik, kíváncsiskodik, és ahogy a helyiek érzik, „nem hagyja élni őket”. Ezt, a tömeg visszaszorítását szolgálja tehát az elöljáró kezdeményezése, aki úgy véli, azzal, hogy belépőt kér, megcsappan a turisták száma. Legalábbis jobban meggondolja az, aki oda szeretne utazni, hogy megéri-e neki azt a pluszpénzt is kifizetni.

Közlekedés a csatornák között

A repülőtérről transzferbusszal mentünk Velencébe, erre a jegyet még itthon megváltottam a repülőjeggyel egyszerre. Ez egyszerű volt, pontos, vissza is a repülőjárathoz igazodott, tehát nem kellett keresgélni, hogy mivel menjünk a repülőtérről vagy visszafelé, és mert korán kellett indulni, nem volt idegeskedés, hogy elérjük-e a gépet.

Velencében van egy óriási buszparkoló, ahová érkeznek a járművek, annak a szomszédságában van a vasúti pályaudvar is, onnan tovább már csak gyalog, illetve vízibusszal, vízitaxival vagy gondolával lehet közlekedni. Mi csak gyalogosan jártunk, sok olyan érdekességet is láttunk, ami nem szerepelt az útikönyvben, ráadásul ingyen volt. Velence nem nagy kiterjedésű város, naponta többször is bejárható. Persze a látnivaló rengeteg. 

A vízi járműveket nem próbáltuk ki, talán egy következő alkalommal felülünk a vízibuszra. Ez a legolcsóbb tömegközlekedési eszköz, úgy is kell elképzelni, mint itthon a buszjáratokat, megállóik vannak, ahol le- és felszállnak az utasok. Nem próbáltuk ki, mert túl sokan voltak, nem volt kedvünk tolongani. A vízitaxi már jóval többe kerül, nem is szólva a gondoláról, amellyel egy húsz perces séta 80 euró. Romantikus, egyedi, de drága – tehát csak a csatorna partjáról figyeltük, ahogy a – zömében ázsiai – pénzes turisták szelfiztek a fekete vízi járművekben, a fekete nadrágban, fekete-fehér csíkos trikóban evező gondolavezetőkkel. 

Étkezés Velencében

Május végén érkeztünk, nem volt már hideg, de túlságosan meleg sem, éppen ideális ahhoz, hogy egész nap sétáljunk a városban, leüljünk egy padra, egy kőpárkányra, lépcsőre. Az étkezést a szokásos módon oldottuk meg: reggeli a szállóban, délben/délután pizzát ettünk, ott, ahol éppen utolért az éhség. Azt tudni kell, hogy nagyon sok helyen árulnak pizzát, nem kell drága étterembe beülni, kisebb boltokban is kapható, ollóval vágnak akkora darabot, amekkorát a vevő kér, azt lemérik, és a súlyának megfelelően fizet. Nem túl drága, 2-3 euróért már jó darabot kap az ember. Vacsorára bármelyik élelmiszerboltban kapható a szokásos: kenyér, felvágott, sajt, zöldség, gyümölcs, olajbogyó. 

Érdekes város Velence, olyan, mint a mesében, színes házaival, fekete gondoláival, motorcsónakjaival, vízibuszaival. Szállásunk egycsillagos hotelben volt, a lehető legegyszerűbb, de kényelmes, tiszta és a város szívében. A Cannareggio Velence egyik negyede, ahonnan a város nevezetessége könnyen megközelíthető gyalogszerrel. A szálloda egyik része diákszállásként működik. Egykor kolostor volt az épület, aztán örömház működött benne, most az idegenforgalmat szolgálja. Az egykori gótikus templom épületéből megmaradt egy annyi, ahol a recepció működik. Az egykori kolostorkertbe lépve jobbra van a diákszállás, balra a hotel. A szobánkban két ágy volt, szekrény, asztal, szék. A fürdőszoba a folyosón, közös. De tiszta mindig, zárható zuhanyfülkékkel, WC-kkel. Sokan visszariadnak, ha egy szállásajánlatban azt látják, hogy közös a fürdőszoba. Holott nem riasztó egyáltalán, legalábbis a saját tapasztalataink szerint. 

Az ablakunk éppen az egyik csatornára nézett, és mivel még ilyenkor is fűtöttek a szállodában, nyitva kellett tartani az ablakot. Néha felriadtam a vízcsobogásra, azt hittem, esik az eső, aztán megnyugodtam, hogy dehogy, csak Velencében vagyok.

Hogy mi mindent lehet látni Velencében, nem szeretném itt most felsorolni, akit érdekel, utánanéz az interneten, útikalauzokban, én a saját, szubjektív élményeimről mesélek csak. Például ott is vannak kutak, iható, jó friss vízzel, ha az ember egy félliteres műanyag palackot tart magánál, mindig tölthet bele a kutakból. Ingyen van. 

Sétáltunk, bolyongtunk naphosszat, megnéztük a „kötelező” látnivalókat vagy azoknak legalább egy részét, el-eltévedtünk, vitatkoztunk, hogy merre is kell menni, aztán elindultunk csak úgy, egy irányba.

Kis sikátorokon, aluljárókon, a csatornák partján, keskeny átjárókon sétáltunk, le-leültünk párkányra, padra, lépcsőre – mikor mi volt éppen a közelben. Arra időnk nem jutott már, hogy a szomszédos településeket is meglátogassuk, de hát nem is akartunk mindent egyszerre, nagy boldogságot jelentett, hogy Velencét láthattuk. Két nap elég volt arra, hogy a boltosokkal, a kedvenc kis kávézónk pincérével összebarátkozzunk, és úgy köszöntsük egymást, mintha régi ismerősök lennénk.

Valahogy ez tetszik Olaszországban és a lakóiban, hogy egykettőre megnyílnak, barátságosak, mosolyognak, nevetnek, ráköszönnek az emberre, és ettől azonnal az az érzés fog el, hogy itt figyelnek rám, örülnek nekem, milyen jó, hogy itt vagyok – milyen szép itt az élet.