Manólény a Teleki Tékában: Lázok Klára mozaikdarabkái

„De úgy vélem, hogy nagyon fontos azoknak a darabkáknak az észrevétele, amelyek az úton hevernek, látszólag jelentéktelenül, de az életedhez igazítva életre kelnek, és teljesen más, eddig nem látott színeket varázsolnak bele. Számomra nagyon fontos a kíváncsiság saját magam és a világ irányába, illetve a flexibilitás, amivel felül tudom vizsgálni a döntéseimet, és be tudom ismerni magam és mások előtt, ha úgy érzem, hogy nem a szívemnek kedves úton járok” – mutatja be önmagát Lázok Klára. Kíváncsisága megmagyarázza, hogy lehet az, hogy van egy diplomája római kori régészetből, egy másik nemzetközi kapcsolatokból és politológiából, egy doktori abszolutóriuma az ELTE Történettudományi Iskolájából, és egy továbbképzési oklevele a szegedi régikönyves-tanszék továbbképzéséről.

A Téka-mozaik is helyére került

Amikor bekerült az egyetemre Kolozsvárra, úgy ment el Marosvásárhelyről, hogy végre elkezdődött az élet, övé a világ, és addig keresi, amíg megtalálja a helyet, ahol élni szeretne, ahol a legszabadabbnak érezheti magát. Erasmus ösztöndíj Olaszországban, ásatások Ausztriában, áthallgatások Budapesten, doktori tanulmányok Budapesten, úgy gondolta, soha többet nem jön haza.

„A lehető legtöbb múzeumot és könyvtárat összejártam, végigstoppoltunk minden lehetséges helyet Olaszországban, Magyarországon, Ausztriában, szívtam magamba az élményeket és tapasztalatokat, persze nem mindig feltétlenül pozitívakat, de alapvetően jó volt, mert töltekeztem. Aztán az élet úgy hozta, hogy haza kellett költöznöm Vásárhelyre, és elkezdődött a keresgélés, ami tulajdonképpen újabb mozaikdarabkák gyűjtögetését jelentette: párhuzamosan betanítottam a csíki Sapientiára, doktoris hallgatóként még vissza-visszatanítottam az ELTÉ-re, gyerekcsoportokat idegenvezettem maratoni buszos kirándulásokon Angliában, Franciaországban, Belgiumban. És begurult az életembe a Téka, ami szintén egy véletlenül elém gördült színes mozaikdarabka.

2008-ban néhány spontán, lelkes, gesztusszerű akció döbbentette rá, hogy mekkora közösségépítő ereje van ennek az intézménynek, és mennyire igénylik a vásárhelyiek ezt a másfajta Tékát is. 2008-tól Márton Krisztinával, a Téka restaurátorával elindítottak egy múzeumpedagógia projektet, a Tékagyerekeket, amely a kicsik számára érdekes művelődéstörténeti témákat tárgyalt a könyvtár könyveire támaszkodva. Szervezett néhány »örökbefogadási« akciót is, amelyek meglepően sikeresek voltak, annak ellenére, hogy tényleg csak spontán magánkezdeményezésből indultak. A Fogadj örökbe egy széket a Téka 14 műemlékszékének és két asztalának restaurálására szervezett kampány volt, a Fizess egy sört a bagolynak a könyvtár bagolycégérének felújítására szervezett gyűjtés a helyi ifjúsági zenei fesztiválon, és igazából nem is az összeg gyors összegyűlése volt az igazi siker, hanem az, hogy a város elkezdett egy más kontextusban is beszélni a Tékáról. 2012 után pedig ezek a spontán akciók lassan beépültek a Téka intézményi stratégiájába, állandósultak a gyerekprogramok és az örökbefogadási akciók, illetve a nagyközönséget célzó felnőttprogramok is, mint a Beszélő Könyvek művelődéstörténeti sorozat, a Téka Könyvvására a Vásárhelyi Forgatagon, a Nyitott Könyvespolc-program és a jó hangulatú könyvturkáló a Tékaudvaron, nyilván az intézmény „komoly” oldalának, a kutatókönyvtár és múzeumi tevékenységeknek erősítése mellett – magyarázza lelkesen.

„Az óperenciás tengeren túl”

Lázok Klára Marosvásárhelytől mintegy tíz kilométerre, Székelybósban él férjével, két lányukkal és sok jó szomszéddal körülvéve. „Fiatal házasként a férjemmel eldöntöttük, hogy szeretnénk házban felnevelni a gyerekeinket is, mivel mindketten házban nőttünk fel. Nyilvánvaló volt, hogy az anyagi lehetőségeink ezt Vásárhelyen nem fogják megengedni, úgyhogy elkezdtük biciklivel körbejárni a környező falvakat, és így találtunk rá Székelybósra. Ahhoz, hogy az ember igazán boldog lehessen, úgy gondolom, alapvetően hozzájárul a lakóhelye, a környezete.

Székelybós számomra egy ilyen nyugodt, meleg fészek: a házunk, amelyet szinte tégláról téglára a férjem rakott össze nekünk, a kert, ahonnan a világ legtöbb csillagát lehet látni, az udvarunkon a négy méter magas hinta, amely a falu gyerekeinek kedvence, de amit egy kicsit magunknak is építettünk a férjemmel.

„Az első kapkodás után, hogy hogyan is lehet a home office-t, az otthonoktatást, az óvodás Zenkő szórakoztatását és a háziasszonykodást párhuzamosan végezni, szóval az első pánik után valahogy kialakult magától a helyzet. Eljutottam arra a pontra, hogy két hétre előre kitaláljam, hogy mit fogok főzni, hisz a városba csak tíznaponta mentünk be vásárolni. Megtanultam párhuzamosan négy családnak vásárolni, mivel vásároltunk a nagyszülőknek és a külföldi barátnőim szüleinek is. A legbüszkébb persze a heti két kovászos kenyeremre vagyok, ami be is épült a családi étrendbe, és még a falusi szomszédnéni is azt mondta, hogy finom.

De ami a legfontosabb, hogy nagyon felértékelődtek a kapcsolataim. Talán a veszélyérzet miatt, a találkozás lehetetlensége miatt, vagy amiatt, hogy máskor soha nem volt elég idő az ápolásukra. Szüleimmel sokkal gyakrabban és mélyebbeket beszélgettünk, külföldön lévő testvéremmel, barátaimmal szinte napi kapcsolatot tartottunk, úgyhogy tulajdonképpen bármennyire paradox, de a bezártság hihetetlen nyitást jelentett az életünkben” – zárja a mozaik-összeillesztő próbálkozásunkat a Téka mosolygós főkönyvtárosa.