Lassú vonat Váradra visz

Arra is figyelmeztet a kedves hölgy, hogy a szerelvényünk az 1-es vágányról indul, ami a 2-es, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a 2-esről, ami tulajdonképpen az 1-es. Merthogy Vásárhelyen a számozás a kettessel kezdődik. A dolog megnyugtat, nem kell gyerekkel – még ha nem is túl kicsi – és csomaggal – még ha az nem is túl nagy – lépcsőt mászni le és fel az aluljáróban. A magasított peron és a vonatlépcső között éppen ugyanis akkora távolság van, hogy oda egy kisgyerek könnyen beeshet, esetleg egy nehezen mozgó idős ember lába beszorulhat, nem árt, ha odafigyelünk.

Mogorva kalauzok, negyven perces késés

Vacsora a sétáló utcában

Nagyváradra megérkezve megtudom, hogy taxival „csak” 10-15 lejbe kerül az út a szállodáig a városközpontba. Tömegközlekedéssel egy út 2,5 lej. A jegyet, amely villamosra is, buszra is érvényes a megállóban lévő a jegyárus bódéban vagy a trafikban lehet megvásárolni 5 lejért, vagyis egyszerre két útra, és azt is megtudom, hogy a járműn kell érvényesíteni. Villamosra várunk, kedves útitársunktól tudjuk, hogy a fekete 1-es számú villamossal a Feketes Sas palotáig menjünk, ahhoz van a legközelebb a szálloda, amit már egy hónappal ezelőtt lefoglaltam. Érkezik a villamos, magas lépcsőn lehet felszállni, babakocsival vagy kerekesszékkel kizárt, hogy azt használni lehessen, de még nehezen mozgó, fájó lábbal is nehezen. Keresem a jegykezelő gépezetet, látok egy modern automatát, de az kártyaolvasó, ugyanis a váradiaknak az is van, az egyszerű papírjegyet a szerelvény végén egy kis, alig észrevehető dobozkában kell láttamoztatni. Úgy tűnik, nem működik, többszöri próbálkozás után sem. A park után következő megállóban leszállunk, mielőtt a hotelbe indulnánk, megcsodáljuk a teret, a Fekete Sas palotát, a szökőkutakat. A szecesszió vonzott Váradra, azt jöttünk megnézni, és azonnal szembeötlenek a szépen felújított paloták, természetesen az elhanyagolt, omladozó vakulatú házak mellett. A szállodában kedves recepciós, lift, kényelem és tisztaság fogad, valamint kilátás éppen a színházra.

A város megismerését a közeli sétálóutcában kezdtük, ahol egymás után, szinte megszakítás nélkül álltak az éttermek teraszai tele vendéggel. Örömmel fedeztük fel a Holnap Irodalmi Társaság alapítóinak szoborcsoportját. Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás bronzba öntött, életnagyságú alakjait úgy helyezték el egy bronz asztal körül, hogy üresen hagytak egy széket, így bárki leülhet közéjük és megörökíttetheti magát a társaságukban. Vacsorára, gondoltunk elég lesz egy-két zsemle, sajt és gyümölcs, de a belvárosban csupán néhány kisebb boltocskát találtunk, amelyekben se kenyérféle, se sajt nem volt, szerencsére gyümölcs és víz igen. Leültünk egy étterem teraszára, rendeltünk, aztán elég sokat vártunk, amíg kihozták a vacsorát, de még nem sejtettük, hogy ennek a többszörösét fogjuk majd várakozással eltölteni a következő napokban: annyit, amennyit majd másnap és harmadnap.

A szecesszió bűvöletében

Másnap reggel a Fekete Sas palotával kezdtük a napot, kívülről-belülről megcsodáltuk, majd villamosra ülve egy megállónyit utaztunk és a parkban folytattuk, ahol a hatéves nagy örömére játszótér is volt. Délben 12-kor nyitott a Darvas – La Roche házban berendezett szecessziós múzeum, ahol a belépőjegy 5 lejbe került, a gyermekért nem kellett fizetni. A Rimanóczy (ma Iosif Vulcan) utca 11. szám alatt található az egykor európai színvonalú, legeredetibb és legszebb szecessziós stílusú ház, amelynek külsejét az idén tervezi felújítani az önkormányzat. A ház a nagyváradi faipari nagyvállalkozóé Darvas Ignácé volt, az ő és főrészvényes társáét, a bázeli bankár Alfred La Roche nevét viseli. Mintha időutazáson vettünk volna részt, az volt az érzésem, hogy a „boldog békeidők” korszakába kerültünk vissza, a korabeli berendezések, a szecesszió sajátosságait viselő bútorok, ablakok, ajtók, a lépcsőház, a lépcsőfeljáró, előszoba, nappali, hálószoba, konyha, terasz díszítőelemei ezt az érzést keltették.

Előbb igyunk, aztán ehetünk is

Este pizzázni támadt kedvünk, hát leültünk a sétáló utcában egy pizzázó előtti teraszra. A románul és magyarul is köszönő kedves pincér felvilágosított, hogy az utca közepén berendezett terasz a kávéházhoz tartozik és előbb onnan kell innivalót rendelnünk, aztán tarthatunk igényt a pizzára is. Jó, hát legyen, rendeltünk, fogyasztottunk, aztán fizettünk is, de nemhogy pizzát, de még a felszolgálót sem láttuk az egy órás ott-tartózkodásunk alatt. Továbbmentünk, egy másik helyen kerestünk szabad asztalt, szintén étterem előtt, ám ott épp egy fagyizó tartotta magának az asztalokat és székeket, mi meg éppen nem fagyira vágytunk. Harmadik helyen végre szerencsénk volt, vacsorázhattunk. Éttermi megpróbáltatásaink másnap folytatódtak és fokozódtak. Miután kijelentkeztünk a hotelből, volt időnk, hogy kávét-kakaót inni valahol, esetleg egy szendvicset is elmajszolunk. Rokonszenvesnek tűnő helyet néztünk ki, jött a pincér az étlappal. Kávét és forró csokit akartunk sok tejszínhabbal és melegszendvicset. De a pincér többet felénk se nézett. Húsz perc múlva rákérdeztem, mire sűrű bocsánatkérések mellett felvette a rendelést. Tíz perc múlva hozta a kávét, gondoltuk, jön a forrócsoki, meg a szendvics is. Újabb húsz perces várakozás után, felálltunk, bent a pultnál kifizettük a kávét és csalódva távoztunk.