Elfelejtett álomból valóság: Balázs-Karancsi Soma mindig is bolondult a bőrös munkákért

Honnan honnan nem, már gyermekkorában is érdekelte a bőr megmunkálása, ahogy ő fogalmaz „mindig is bolondult a bőrös munkákért”, s bár családjában senki sem foglalkozott ezzel, megragadta figyelmét a bőr kidolgozásának aprólékos mozzanata. Egyedi stílusban egyedi darabokat készít, s még mindig nagy becsben tartja azt a bizonyos első pénztárcát, amely tulajdonképpen elindította a folyamatot.

Gyermekkori álom

„Gyermekkoromban cserkészkedtem, s köreinkben mindig volt olyan ember, aki a bőrművességhez is értett, engem pedig nagyon érdekelt, amit láttam. De ez elsősorban a gyermekkoromra volt jellemző, aztán másként alakult az életem, a későbbiekben nem foglalkoztam ezzel különösebben.

Így maradt örök szerelem a bőr, mert bár ma már napi nyolc órában dolgozik, ha egy kis szabadideje akad, előkerülnek a finom natúr marhabőrdarabok, s beindul a munka. „A harmadik éve, hogy nekifogtam ennek a hobbinak, lassan mikrovállalkozás lett belőle” – jegyzi meg. Önerőből tanulta ki a szakmát a világhálón fellelhető videók segítségével. Idővel a szerszámkészletét is összeállította, kiépítette a kapcsolatokat, most már tudja, honnan érdemes bőrt rendelni és honnan nem, milyen festéket használjon, hogy az általa készített pénztárcák, övek, női táskák, tarsolyok, fülbevalók egyedi darabok legyenek, hogy a nagy precizitással kidolgozott különleges minták, motívumok jól érvényesüljenek.

„S ennek így van értelme, ha már kézműveskedésről beszélünk” – mondja határozottan.

„Én vágom, én lyukasztom, én varrom kézzel, én vésem rá a mintát s én festem a bőrt is. Minden pillanatát nagyon szeretem” – mondja. De hogy honnan az érdeklődés, azt maga sem tudja, azt viszont szerényen jegyzi meg, szépérzékét , kézügyességét meglehet, hogy nagytatájától, néhai Karancsi Sándor festő- és éremművésztől örökölhette. „Én úgy tartom, hogy ezt bárki meg tudná csinálni, nem olyan nagy dolog, de a feleségem erre mindig azt válaszolja, ez nem így van” – kacag nagyot.

Önerőből első perctől

„Van nekem egy kicsi asztalom, ott dolgozok, nem is kell ennek különösebben nagy hely.

Nevetve jegyzi meg a háttérben ülő felesége, hogy általában az újdonságokat ő próbálja ki, hiszen használva derül ki, hogy megfelel-e az adott termék a rendeltetésének, kell-e alakítani rajta.

Bár vannak tervei,

„Amikor ezzel foglalkozom, észre sem veszem, úgy repül az idő. Nem szeretnék sem gépet vásárolni, sem olyan munkatársat magam mellé venni, aki esetleg segítene. Tényleg meg szeretném őrizni kézműves jellegét, hogy az első mozzanattól az utolsóig minden kézzel történjen. Például a minta vésését senkire sem bíznám rá” – szögezi le. Még a felesége sem tud a segítéségre lenni – fűzi hozzá. „Ezt csak én tudom, meg azok, akik értenek hozzá. A rokonság meg van töltve, mindenkinek gyakoroltam valamit – kacag jóízűen –, s úgy látom, használják is szeretettel, mert minden darabot én is nagy szeretettel s kíváncsisággal készítek el.”