Cement, szív, lélek: Daradics Karina kaspói

Kacag, amikor eszébe jut, hogy a város címerével bizony meggyűlt a baja, időigényes volt, aprólékos munkát követelt, miközben kezdett keményedni az anyag. Mivel nagyon gyorsan kellett dolgoznia, a férjét hívta segítségül, így a címerek Robi tehetségét is tükrözik. Egy kaspó elkészítése legalább tizenöt órát vesz fel, de ez korántsem jelenti azt, hogy folyamatosan lehet vele dolgozni. Türelemmel ki kell várni, hogy rétegenként megszáradjon, majd a száját kell „kivágni, beszegni”, s persze kivenni a labdát is a faragás, színezés előtt. A Daradics család kaspói nyolcvan-, hatvan- és nagyon ritka esetben negyvenliteresek, ez utóbbi elkészítését csak akkor vállalják, ha valaki nagyon szeretne egyet, de nincs hely, ahol tartsa. Csak érdekességként jegyzi meg, egy nyolcvanliteres kaspó mintegy fél mázsa cementet vesz fel.

„A színezés, a faragás csak az én munkám, persze, amikor pánikba esek, jön Robi, és megment, de a technikai része, így a rétegezés például az ő feladata. Kiegészítjük egymást már húsz éve. A fiunk, Zoltán a most kell segíteni felkiáltásra érkezik. Van egy százalék, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, nem talált az én elképzelésem a megrendelőjével. Ez egy normális dolog, ami egyensúlyt hoz, hogy én se szálljak el abban, hogy akármit »is« lehet csinálni” – nevet nagyot.

Megtisztelő felkérés

A környéken már számos magánház udvarának díszei a Karina-féle kaspók, a várost pedig tíz nagy és tíz közepes kaspó teszi hangulatosabbá. Ezek nem csak egyszerű kaspók – értünk egyet. Jövendőbeli tulajdonosuknak elfoglaltságot adnak, mindenki a legjobbat szeretné kihozni belőlük, beültetik, virágba borul, és büszkén küldik a fotókat Karinának. Ezáltal barátságok szövődnek, kapcsolatok alakulnak ki.

„Ha neki nem tetszettek volna meg a kaspóim, nem lett volna esélyük, hogy kikerüljenek a városba. Csilla viszont úgy látta, hogy jó eszközök lehetnek az ő munkájához, s tud velük úgy dolgozni, hogy szépítse a várost. Mi egy eszköz vagyunk arra, amit Csilla kitalált, ahogy formát ad a városnak a növények által.” Arra a már hozzá is eljutott aggódó felvetésre, hogy nem-e rongálják meg, Karina bizakodóan nyilatkozik. „Ha mégis megtörténik, hogy valaki nem fér a bőrében, itt vagyok, minden javítható. Vállalom, hogy mindig szépek legyenek. Nem hiszem, hogy példa lesz rá, Csíkszereda egy lelkileg nagyon értékes város” – fűzi hozzá.

Turistaként a városodban

„Én ritkán jövök be a városba, s bár eddig is éreztem, hogy Csíkszereda az otthonom, de amióta itt-ott találkozom a munkáimmal, még otthonosabb” – jegyzi meg. A család ugyanis távol a város zajától, a Csíkszeredától néhány kilométerre lévő Melegárok nevű völgyben él, Karina egy barátnőjét idézve olyan helyen, amit a Jóisten jókedvében teremtett. Egy kilométeren belül alig akad szomszéd, csend van és béke. Itt alkotni, élni nagy ajándék. „Engem mindenben segít, hogy odakint lakunk, érzem, hogy az egy különleges hely” – jegyzi meg Karina.

Szeretettel és nyitott szívvel készíti a kaspókat, minden egyes felkérés különleges számára. Terve is van – mondja huncut mosollyal –, s ha sikerülni fog, nagyon boldog lesz. Egy mese cserépben – mondja anélkül, hogy részleteket árulna el, s én tudom, hogy mesés lesz.

Közben az arra sétálók fotózzák a kaspókat, Karina szeme csillog a a boldogságtól, egy kerékpározó ismerőse elragadtatva köszöni meg munkáját, erőt és kitartást kívánva. Nevetve meséli, nemrégiben történt meg, egy este azt hitte, a város egyik körforgalmából idegenek el akarják vinni kaspókat, de csak körbefotózták.