Bundába hímzett fájdalom: Bodor Mária

„Édesapám szűcsmester volt, de a kilencvenes évek elején megszűnt a termékek iránti érdeklődés, ezért kevesebb lett a munkája, s egyszercsak elhatározta, hogy megpróbálkozik a csángós bunda varrásával, hímzésével. Édesanyámmal együtt hozzáláttak, készítettek is néhányat. Sajnos amikor édesapám készítette ki a báránybőrt, varrta, majd hímezte a bundát, nem adatott meg az a szerencse, hogy mellette legyek. Más dolgok érdekeltek, akkor még a kereskedelemben dolgoztam, ott volt a család, a munka…

„A férjem testvérének a kislánya idén lesz elsőáldozó, ilyenkor a gyermekek itt népviseletet öltenek magukra. Én neki sokszor, mondhatni könnyelműen megígértem, hogy varrok egy csángós bundát, de telt-múlt az idő, s nem lett meg. Na most megvan, és bár még nem tudják, de ő kapja meg ezt az első bundát” – osztja meg a nagy titkot.

Időigényes munka, de meg lehet csinálni – hangsúlyozza. Ő egy kész bundáról fotó alapján készítette el a kis bundát. „Elhatározás, érdeklődés kérdése. Én nagyon szeretném, ha többen foglalkoznánk ezzel, mert van rá igény. A forradalom után, miután ránk szakadt a modern nyugati világ, a népviselet sokat veszített értékéből, és meg is tizedelődött, hiszen sokminden külföldre került, eladták. Ez mind-mind veszteség. A kétezres évektől vált számunkra is egyre fontosabbá: az ünnepi alkalmakkor az emberek népviseletet öltenek, így növekszik az igény is iránta. Én beleszerettem. A mának és a jövőnek maradandót adni kimondottan nagy élmény számomra. Újabb célt kapott az életem, folytatni kívánom ezt a munkát.”

És igen, az első kis bundát követi még más is. Mária édesapjától maradt még két kis félkész bunda. „Az egyiket a kicsi fiamnak készítette volna ballagásra, sajnos egyikőjük sem érte meg ezt a pillanatot. Azt tervezem befejezni. A másik is a fiamnak készült, csak az kisebb lett, és azt félretette a színbe, most pedig előkerült. Na azt is be akarom fejezni” – tervezget. Azt mondja, hiszi, sőt biztos benne, hogy édesapja segíti őt.

„Ez egyfajta bizonyíték a magam számára is, hogy meg tudom csinálni, hiszen elsősorban én kételkedtem saját magamban. De bebizonyítottam, hogy képes vagyok rá.” Beszélgetünk. Mesél a családjáról, az őket ért tragédiáról, a talpraállásról, a tizenhatéves Júliáról, aki a család mozgatórugója a továbblépéshez. „Nagyon kell figyelni arra, hogy ne abba kapaszkodjunk, amit elveszítettünk, hanem arra vigyázzunk, amink még van. És ehhez nem föltétlenül kell egy tragédiának bekövetkeznie az életünkben, hiszen nap mint nap elveszít az ember valamit. Mindig tovább kell lépni. Nagyon tudatosan kell felkelni minden reggel, és tudatosan lefeküdni minden este, hogy meg tudj küzdeni a nehézségekkel. Mert meg lehet tenni, és meg is kell tenni” – mondja mintegy biztatásként saját magának és másoknak is.

Ott van előttünk a kis csángós bunda. Megcsodálom a hímzését, finom tapintását. Több ez egy bundánál. Minden öltésében benne van egy édesanya szenvedése, fájdalma, de benne van a szeretete, az akaratereje is.