Amerikától Kecsetig – elmenni jó, de hazajönni még jobb

Amikor elindultam a szüleimtől, Kecsetről, épp disznóvágás volt, hatkor indult a busz Budapestre, hat óra előtt öt perccel azon gondolkodtam Udvarhelyen az anyósomék udvarán, hogy menjek vagy ne menjek, de amennyire nem szerettem volna menni, annyira jó volt végül. Pennsylvania államba, Hershey városába mentünk, ahol a híres csokoládégyár is van, s ha tiszta volt a levegő, még a finom kakaószagot is lehetett érezni. Reggel héttől este hétig dolgoztunk, péntekenként öt óráig, a szombat szabad volt, majd Delaware-ban is dolgoztunk szintén szállodafelújításban. Munka szempontjából jó volt, de idegen környezetben nem érzem jól magam, nem tudnám elképzelni, hogy Amerikában éljek, a betondzsungel nem az én világom” – mondja határozottan Attila.

Ketten voltunk, így nincs akkora hiányérzete az embernek, én gondoltam arra is, hogy jó lenne tobbet maradni. Attila viszont nem, ő a rutint szereti jobban, én a mindennapi új kihívásokat, de itthon is van mindkettőből bőven” – magyarázza Csilla. Attila hozzáteszi, ahogy a szólás járja, még a ló is jobban üget hazafelé, ők is úgy jöttek, és már csak kirándulni mennének vissza. „Most kezd itthon kialakulni minden, és már annyiszor kialakitottuk magunknak az életet Magyaországon is, hogy nem biztos, hogy akarnánk-e még egyszer elölről kezdeni mindent” – mondja Csilla.

Lépésről lépésre lehet gazdaságot építeni

Attila a gazdálkodás mellett egy helyi tejfeldolgozó gyár termékeit szállítja az ország minden részébe, Csilla pedig egy székelyudvarhelyi panzióban dolgozik, otthon pedig joghurtot készít a tehéntejből, a többi részét pedig beadják a tejcsárdába. Tudják, hogy nagy gazdaságot csak lépésről lépésre haladva tudnak felépíteni. Nem lehet egyből nagy állatállományt beállítani, előbb földek kellenek, hogy megtermesszék az állatoknak való takarmányt.

– meséli Attila. Csilla hozzáfűzi, ők igyekszenek, hogy ne váljanak itthon ilyenné, de nem csodálkoznak ezen az emberi magatartáson sem, hiszen a napról napra való élés, a rutin, a meg nem fizetett sok munka teszi ilyenné az embert – véli az asszony. „Ott nem úgy van, mint itthon, hogy ha az ember felvesz egy piros szandált, ujjal mutogatnak rá, ott akár pizsamában mennek el a Walmartba (egy amerikai nagyáruházlánc – szerk. megj.), megveszik, ami kell, nincsenek rágörcsölve, kivárják türelemmel a sorukat, s ha egy méternél közelebb kerülnek egymáshoz, már elnézést kérnek. Itthon, ha bemész a boltba, ráülnek a hátadra, rád nyomják a bevásárlószekeret. Nincs ott az a mindennapi stressz, mint itthon. Az egészségügy viszont teljesen más, ha valami bajod van, nagyon sokba kerül. Sokan élnek szállodában, sokan bérelnek lakást, hisz csak egyet gondolnak, költöznek is másik államba. Bármilyen autót lehet venni, az üzemanyag olcsóbb, mint a tej, egy gallon üzemanyag, ami 3,7 liter 2 dollár 35 cent, egy gallon tej pedig 3 dollár 20 cent” – idézi fel Attila.

Kell hagyni, hogy az élet kialakítsa önmagát – mondja nekünk Attila, miközben büszkén mutatja meg nekünk a traktort, a bálázógépet, a boronálót, a veteményest. A kecseti gazda és felesége tudják, a pénz mulandó, de a tapasztalat örök életre szóló befektetés, már ezért is megéri haza jönni, és itthon befektetni a pénzt, vallják.