A Székely és Rétitől a Simó Gézán át az Augusztus 23-ig

1930-ban fiókot létesített Szebenben, '32-ben Brassóban is, és ugyanakkor a fő székhelyét Bukarestbe helyezte át, amit csak 1941-ben költöztetett vissza Vásárhelyre. 

Székely Fülöp (1864–1931) 1915-ben már a legnagyobb adófizetők közé tartozott Vásárhelyen, ahol a háború alatt a város tiszteletbeli rendőrfőnökének választotta. Székely a román betöréskor a menekülőknek szállást adott, illetve anyagi segítséget nyújtott Bernády György polgármesternek, hogy ezeket elláthassa.

A népnevelő mint névadó

1948. június 11-én a Székely és Réti Bútorgyár volt az első, amelyet államosítottak Marosvásárhelyen. A városban még működött öt bútorgyár, illetve famegmunkáló üzem. 1948. július 27-én létrejött a Bútor- és Készfatermékek Ipari Központja, amelynek alárendeltségébe került a Székely és Réti bútorgyár is, amiből aztán 1949. január 15-én megalakult a népnevelő, kommunista politikus Simó Gézáról (1870–1946) elnevezett bútorgyár – olvasható Sebestyén Mihály Időtár című kötetében. Ekkor az alkalmazottak száma 345 volt. 

A szakiskola első évében már saját kezűleg kellett készíteni egy asztalt vagy széket, a másodévesek már részt vettek a termelésben, harmadéven pedig bent dolgoztak a gyárban egy mester keze alatt – idézi pályafutása kezdeteit Németh János, aki munkásként kezdte 1961-ben, és igazgatóként fejezte be tavaly. Ahogy a érdeklődésünkre elmondta, 56 évet töltött munkában, a bútorgyártásban, aminek felét az egykori Simó Gézában, illetve az Augusztus 23. üzemben.

– mesélte. A szakiskola végeztével a legjobbak egy kéthetes jutalomkiránduláson vettek részt, végiglátogatták Brassó, Szinaja, Bukarest látnivalóit, a gyárakat, intézményeket, majd néhány napos tengerparti pihenő után Tulceára, illetve Moldvába is elvitték őket, hogy aztán hazatérve elkezdhessék a munkát a bútorgyárban. 

Popular, avagy a Nép-bútor

„Az első időkben az úgynevezett Popular, avagy Nép-bútort gyártottuk, naponta 250 garnitúrát, vagyis egy két- vagy háromajtós szekrényt, ágyat, éjjeliszekrényt, asztalkát” – emlékezett vissza a szakember. 1962–63-ban építettek egy új részleget a gyárban, és elkezdtek exportra gyártani, Lengyelországnak, a Szovjetuniónak, Hollandiának, Németországnak, Kanadának. 1966-ban beindult a fafaragó részleg is, mikor hazatért a hadseregből, ügyes kezű lévén, ott folytatta a tevékenységet, de előbb elvégzett egy hathónapos szakmai tanfolyamot.

„A fiatal, 2. kategóriás munkások a faragászati részlegen sokkal többet kerestek, mint a 8-as kategóriás idősebbek. De nálunk egyéni norma volt, darabszámra kapták a fizetést” – idézte fel a bútorgyár „aranykorát” a volt mester, aki társaival ellenált annak, hogy a részlegükön is bevezessék az általános javadalmazást.

„Mondtam, akkor nem érzik, hogy ösztönözve lennének, nem fognak ilyen sokat dolgozni, ha mindig ugyanannyi lesz a fizetésük, hát maradtunk a darabszámnál” – emlékezett vissza azokra az évekre, amikor a jó fizetés mellett jó munkalégkör is jellemezte a gyárat. 

a többiek külföldön mosogatnak, kiszolgálnak, taxiznak, vagy valami egyebet csinálnak. Több pénzt keresnek, az igaz, de otthontalanok” – véli Németh, aki a szerelőcsapat tagjaként többször több időt töltött Nyugat-Európában, Amerikában, és annak ellenére, hogy maradhatott volna, mindig hazatért. „Apám és nagyapám is asztalos volt, én is ezt tanultam és csináltam egy életen át, most két fiam van, akik Brassóban faipari mérnökként végeztek, tehát folytatják, csak más, magasabb szinten” – tette hozzá.