A gyerek bölcsebb, mint ahogy mi gondoljuk

Legjobb, ha szembeállítjuk az embernek a rugalmas, intellektuális viselkedését más fajoknak a kevésbé rugalmas, de intelligensnek tűnő viselkedésével” – fogalmazott a pszichológus. Kifejtette, sok élőlény a saját élővilágában, környezetében nagyon intelligensnek tűnik, de amint váratlan esemény történik, ez a viselkedés rögtön megtörik, és úgy tűnik, hogy fogalma sincs, hogy mi történik vele, mivel genetikailag programozott viselkedésről van szó. Minél több időt tölt el egy faj a tanulással, annál intelligensebb. Az ember nagyon fogékony erre, már méhen belül is tanul, a születés után folyamatosan tanulunk, fogékonyak vagyunk arra, hogy új információkat feldolgozzunk és ezeket hasznosítsuk valamilyen módon.

Képesek vagyunk a másik viselkedését úgy manipulálni, hogy erre explicit kérést nem is fogalmazunk meg irányába. Dósa Zoltán kitért arra, hogy a kezdetekben, a kőkorszakban ez úgy működött, hogy az idősebb vadásznak meg kellett tanítania a fiatalabbat vadászni: noha ez egy rendkívül előnytelen helyzet volt a vadászat sikerességére nézve, ha ott van egy kicsi gyermek, aki talán nem tud csendben lenni, folyamatosan figyelni kell rá, utasítgatni. Látszólag előnytelen ez a helyzet a vadász számára és mégis csinálta. Más fajoknál nagyon ritkán vagy egyáltalán nem tapasztalható ilyen, még a nagyon okos főemlősök is lemásolják ugyan egymás viselkedését, de nincs szándék bennük, hogy ezeket a viselkedésformákat meg is tanítsák. Gyakorlatilag nem akarják átörökíteni ezt egy másik generáció számára. Az embernél létezett az a szándék, hogy megértesse és megértse, és hogy ezek hasznosítható tudások, amelyeket továbbörökítve, ennek mentén létrehozhatnak egy kultúrát.

A klasszikus elméletek esetében sokszor tapasztaljuk azt, hogy a kutatók nem azokból a feltételezésekből merítkeztek, hogy vajon mit tud a gyerek, hanem inkább azt vizsgálják, hogy mire nem képes. És húznak egy határvonalat, hogy ott egy fejlődési szakasznak vége van, innen jön egy minőségi ugrás. A nyolcvanas évek közepén kezdett kibontakozni a kognitív fejlődéslélektanban egy olyan irányzat, amely szakított a hagyományos, klasszikus fejlődéselméletekkel és azokból a feltételezésekből indult ki, hogy a gyerekek igenis jóval többet tudnak a világból, mint amennyit mi feltételezünk róluk, bölcsebbek, mint amilyennek mi, felnőttek látjuk – fejtette ki a pszichológus. Alapmű ilyen téren a Bölcsek a bölcsőben vagy A babák filozófiája című könyv. Kísérleti helyzeteket írnak le és érvelnek amellett, hogy gyakorlatilag valamiféle előhuzalozott tudással jövünk a világra és ez a tudás nagyon hamar a megfelelő társas közegben hasznosítható is. Noha úgy tűnik, hogy mindezek egyszerű dolgok, de előfeltételként működnek más, bonyolultabb viselkedésformák elsajátításában. Ide tartozik az is, hogy megértsük azt, hogy a másik adott helyzetben miként gondolkodik, mit érez, milyen szándékai vannak. Az a képességünk, hogy az igaz vélekedést értsük, nagyon korán kialakul, a hamis vélekedés megértése négy éves kor körül kezd kialakulni.

Az iskolában való tanulásnak is a legnagyobb előnye pontosan az, hogy ezeket a helyzeteket megtanuljuk. A diákok, amíg a tanár tanít, azon agyalnak, hogy őt hogyan verjék át. Az a közeg kell hozzá, ez egy olyan világ, amit máshol nem sajátít el a gyerek. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a másik viselkedését csak az idő és a fizikai vonatkozásaiban értjük, tehát semmi pszichológia nincs benne, nem értjük a másiknak a szándékát, csak csinál dolgokat.”

„Ezért van az, hogy butának tűnik, de ez másként látás. Milyen kevéssé láttak rá arra régen a felnőtt generációk, hogy milyen egy gyerek. Döbbenetes, hogy a tizenhatodik, tizenhetedik, tizennyolcadik századi festményeken is felnőtt ruhában vannak lefestve a gyerekek, de nem azért mert így szerették volna őket látni, hanem mert így is kezelték őket. Azt mondták, hogy kicsinyített felnőttek és bűnözésre hajlamosak, hogy a nevelésnek az a célja, hogy a bűntől ezeket a gyerekeket megmentsük. Nyilván, hogy a keresztény kultúrának is komoly szerepe volt ebben. Ma már tudjuk, hogy a naiv tudások segítik a gyereket, hogy felépítse magában ezt az eléggé bonyolult pszichikai világot, a sokfajta tudást, amit el kell sajátítson másokkal kapcsolatban. Hogy mit jelent egy gesztus, mit jelent, ha bizonyos hangnemben mond valamit, és mit a metakommunikációs jelzés. Az irányítást és a szabályozást fel kell váltania valamiféle partnerségnek, ahol tényleg mindkét fél megtapasztalhatja a felelősséget”– zárta előadását Dósa Zoltán.