Az emlékek idővel megszépülnek

Ferencz Ferenc háborús emlékeiről is mesélt

Néhány napja meglátogattuk kászonaltízi otthonában a nyolcvannyolc éves Ferencz Ferencet. Éppen a tehénkéjét készült megitatni, és a favágókat is várta. Mivel azok nem érkeztek, ráért velünk is foglalkozni, így leültünk a jó meleg konyhába beszélgetni, felelevenítve a régi emlékeket. Volt szó a háborús évekről, inaskodásról, kollektívről, gazdálkodásról, nehézségekről és boldog pillanatokról.

Háborús évek és a csokoládés fogság

„Katonának önként jelentkeztem, és a sepsiszentgyörgyi kaszárnyába vonultam be” – kezdett mesélni Ferencz bácsi, aki 1923-ban Kézdimártonfalván született, ott is nőtt fel, a világháború után felesége révén került Kászonba.

Mikor a magyarok bejöttek, és újra magyar világ lett, önként jelentkezett a seregbe – magyarázta kissé meg-meg állva, gondolataiba merülve az idős férfi. Bevallása szerint minden már nem jut eszébe, „hisz nagyon rég volt”. „A huszonnégyeseket, huszonötösöket már sorozták katonának, de a huszonhármasokat még nem” – fogalmazott, így ő huszonhármasként önként jelentkezett, három falubelijével egyetemben. Tiszti iskolába kerültek. „Megszenvedtük: mikor elkiáltották, hogy repülő, be kellett bújni az ágy alá, majd amikor elhangzott a vigyázz parancs, elő kellett bújni és vigyázzba állni.” A szovjetek közeledtével menekülniük kellett. Pesten voltak már, amikor Szálasi átvette a hatalmat. Zavaros idők voltak – emlékezett a régi eseményekre Ferencz Ferenc. Székesfehérváron kétszer is volt a frontvonalban.

Az alakulatuk nem szakadt szét, de végül Balatonszentgyörgyön széjjelverték őket, az ejtőernyősöket is bevetették, és sokan halva maradtak. Ezután került Mosonmagyaróvárra, a 6-os utászokhoz, ahol újraszervezték őket. Akkoriban énekelték „Sugár bajszom úgy áll, mint az öreg bika szarva,/Nincs nálamnál különb utász, Mosonba, Sopronba” – idézte fel mosolyogva a dalt. „Volt egy századosunk, aki azt mondta: mindenki ügyeljen magára, hazánk, Erdély már el van veszve, de valahogy menjünk haza” – folytatta az elbeszélést Ferencz bácsi. Linz környékén estek amerikai fogságba, és azt mondták rájuk, hogy csokoládés foglyok. Ezért nyugdíj-kiegészítést sem akartak adni neki, de végül a papírokat elküldte Magyarországra, és megítéltek neki 115 lejt havonta. „Nem mondhatnám, hogy nehéz volt a fogság” – idézte fel emlékeit az öreg. „Volt egy német fehérnép, megtudta, hogy ott vagyok fogságba, és kikért, a családjuknál dolgoztam, tőlük jöttem haza, amikor aztán az erdélyieket engedték el. Azóta volt, hogy levelet is küldtek, szerették volna, ha visszamegyek, de én nem mentem.”

A jegyző cseppet piás volt

Beszélgetésünk végéhez közeledve, a nevére is kitért, hogy miért is lett ő duplán Ferenc. Ahogy apám mesélte, úgy mondom el: „édesapám mészáros ember volt. Mikor megszülettem, ő elment a hivatalba. Ott kérdezték, milyen nevet írjanak be. Apám mondta, hogy Ferencz Jánost írjanak be. A jegyző egy cseppet piás volt. A Ferencet beírta, a Jánost nem. Lebútt egy kicsit, majd újra kérdezte. No, elfelejtettem. Minek írjuk be a fiát? Apám újra mondta, hogy Ferencz János. A Ferencet megint beírta, a Jánost nem. Iskolába kerülve sült ki, hogy ő duplán Ferenc. A névsorban keresték, hol van Ferencz János, de csak Ferencz Ferencet találtak. Szülőfalumban ennek ellenére sokan Jánosnak szólítottak. Így történt” – mesélte az idős házigazda.

Bővebben a Csíki Hírlap február 10-i lapszámában.