Száz éve született Bözödi György író, szociográfus és történész

Az író családneve Jakab, szülőfaluja nevét felnőttként, később vette fel. A kolozsvári unitárius gimnáziumban érettségizett, majd két évig a teológia hallgatója volt, aztán más szakra iratkozva jogot és bölcsészetet tanult. Az akkori kincses város művelődési és főként irodalmi életébe is beilleszkedett: újságíró lett az Ellenzéknél és a Keleti Újságnál. Ám a második világháború utáni félreállításáig az erdélyi irodalmi sajtóban is tevékeny volt: felelős szerkesztője volt a marosvásárhelyi Székely Szónak, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935). Később a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője, de még a második világháború kitöréséig több erdélyi lap: a Pásztortűz, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Korunk közölte írásait. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott, ami jelentős anyagi juttatás és egyben erkölcsi elismerés is volt.

Egyik alapítója és szerkesztője volt a kolozsvári Termés című lapnak, ami sajnos csak 1942–44 között jelent meg, negyedévenként, de nemzedéki jellegét az is jelzi, hogy az alapítók közt Asztalos István is ott volt, akit a magyar próza nagy reménységének tartottak, illetve Jékelyi Zoltán, Áprily fia, aki az anyaországba telepedett később, Kiss Jenő költő és lapszerkesztő meg Szabédi László, egyetemi tanár, akit a Bolyai tudományegyetem összevonása és Babeş–Bolyaivá történt lefokozása öngyilkosságba hajszolt. A sajtóban való munkálkodása, közlései és szerkesztői munkája bizonyítja, Bözödi mennyire komolyan vette általában az értelmiség, ez esetben az író, költő, újságíró feladatát az akkori Romániában.

A román állam háborús pálfordulása és a szovjet „felszabadítás” után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre volt. Ugyanis legnagyobb terve, amit abban a formában, ahogy elképzelt, nem valósíthatott meg, a negyvennyolcas erdélyi anyag, hagyomány összegyűjtése volt. Aztán ő is, mint sok más magyar író, költő, kegyvesztett lett a kommunista hatalom szemében, mert a fentről irányított rendszer nem szenvedhette az olyan egyéniségeket, akik – még az akkori időkben is – kimondták, leírták, amit a nemzetiségpolitikáról, a románosításról, az anyanyelvhasználat visszaszorításáról tapasztaltak. Ennélfogva „Jakab úr”, mint ismerősei szólították, kenyér nélkül maradt, szövetkezeti és állami vállalati könyvelőként tudott elhelyezkedni. 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai kutatóként dolgozott.

Verset, novellát a harmincas évektől közölt. A népélet realista ábrázolásával hívta fel magára a figyelmet, Kicsi hajó c. elbeszélése, amely az amerikai kivándorlással kapcsolatos, az erdélyi magyar tankönyvekben is helyet kapott egy időben. Ismert munkája a Székely bánja (Kv., 1938) szociográfiai írás. A bözödi Bágyi János meséinek gyűjtésével és közlésével (A tréfás farkas, Bp, 1942, Az eszös gyermök Buk., 1958, illetve a hagyatékból Kriza Ildikó válogatásában később kiadott A Nap s a Hold keresése. Bözödi népmesék. Bp., 1993) a néprajzi szakirodalom is számon tartja. Román népmeséket és kortárs szerzőket fordított magyarra. Szépírói munkássága mellett történelmi tárgyú közlései ismertek. Jelentős falukutató anyaggyűjtése. Hatalmas mennyiségű jegyzetanyaga maradt feldolgozatlanul. Verseit 1979-ben Nap és árnyék címen adták ki, elbeszélései, regényei több kötetben jelentek meg a negyvenes években.

1989. november 25-én hunyt el Budapesten, szülőfaluja temetőjében temették el a rendszerváltás utáni napokban. Családi meleg nélkül leélt élete részben a korábbi rendszer árnyékának, másrészt meg a tudomány és kutatási témája iránti elkötelezettségének áldozata. Bözödi a konok tudós és kutató, a környezetében nyitott szemmel járó szerző jelképe lehet számunkra.