Aki kijárta az élet iskoláját…

– Hogyan emlékszik vissza ifjúkorára?

– 1939-ben születtem, Küsmödön. Négyen voltunk testvérek, én voltam a harmadik gyerek a családban. Akkoriban eléggé nehéz idők jártak: legnehezebb számomra az volt, hogy szüleinket osztályellenségnek tartották, kulákoknak. Nem bojárok, hanem egyszerű munkások voltak, de az akkori politikum már annak minősítette őket. Ifjúságunk hajnalán még az is megtörtént, hogy a kulák fiataloknak nem volt szabad bemenniük egy mulatságra. Tudtuk, hogy ha betévedünk, „kimuzsikálnak” a bálokból. Szüleinket a sok kínzás után a kollektivizálással kényszerítették rá, hogy lemondjanak anyagi javaikról.

– A kulák fiatalra nehezebb katonaévek vártak?

– Munkaszolgálatos katona voltam, mivel apám kulák volt. Bátyámat is elvitték, mert teológiát végzett. Utána szolgált még huszonegy évet az egyháznak. Mielőtt besoroztak, négyen már zenészek voltunk, hegedültem és szaxofonoztam. Besorozás előtt egész nap zenéltünk, a katonaság után is vagy harminc évet. Engem mindenhova elvittek, ahol vasutat kellett javítani (Bukarest, Kolozsvár, Ploieşti). Reggeltől estig raktuk a zsíros talpfákat, cseréltük a síneket, hidakat építettünk. A csúfság az, hogy katonaként tartottak számon, és ingyen dolgoztattak. Huszonhárom hónapot dolgoztam le a CFR-nek. Az 1950 és 1961 között szolgálók közül sokan jogosultak a kárpótlásra, de többünk a mai napig nem kaptunk egyetlen lejt sem. A Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetsége sokat tett értünk, de ennél többet ők sem tehetnek már. 1961-ben szereltem le, az utolsó generációból. Hányan kihaltak azóta, sóvárogva várták embertelen munkájuk gyümölcsét, és nem kaptak semmit cserébe. Olvasva a sajtóban, a szövetség már az Emberi Jogok Európai Bíróságáig vitte az ügyet. Nem vagyok ráutalva arra a néhány lejre, de bizony van Küsmödön is olyan ember, aki 300 lejből tengeti életét, és ő is munkaszolgálatos volt. Engem ez a gazemberség annyira zavar, hogy el sem tudom mondani. Nem szoktam politizálni, de jólesett volna, ha az RMDSZ tett volna valamit ebben az ügyben.

– Munkaszolgálatos katonaként országot látott, miért döntött úgy, hogy itthon telepszik le?

– 1961. december 7-én hazajöttem. A már megalakult kollektívbe szüleim be is álltak. Én nem szálltam be, hanem elköltöztem Betfalvára, egy állathizlaldában dolgoztam négy évet. Szinte második otthonomnak tekintettem. 25 évesen, hagyományhoz hűen, családot akartam alapítani. Gondban voltam, hogy hazaköltözzek-e, vagy maradjak ott. Néhai édesapám megígérte, hogy bárhol is maradjak, megveszi a kezdéshez szükséges birtokot. Küsmödöt választottam, ma sem bánom. Itt vannak a gyökereim, itt nyugszanak az őseim. Később feleségemmel sokat vitáztunk erről a döntésről, mivel Keresztúr vidékén jobbak a birtokok. Voltam fogatos hat évet, tehénfejő, traktorista és zenész. Eljött az 1989-es fordulat, soha el nem felejtem azt a decemberi napot. Azóta nem vagyok elégedetlen a sorsommal, de nem ezt a változást reméltük. Reményemet sosem vesztettem el: azt mondom, hogy jóra fog fordulni a fiatalabb generáció élete. Szeretném, ha az erdélyi magyarság végre közös nevezőre tudna jutni, hiszen most mindenki külön bandában zenél. Nem értem, miért kell most három párt, ha közös a célunk.

– Hogyan vált a falu szószólójává?

– Küsmödön valamikor nagyon sok olyan szónok parasztember volt, akikre még a tanult emberek is felnéztek. Én is mindig csodáltam a harisnyás szónok székely embereket. Mindig abban jártak, hogy szülőfalujukat egy kicsit kiemeljék. Szeretnének valami jót felmutatni, ha már vannak ősi hagyományaink. Az öreg szónokok elhalálozása után én is kezdtem próbálgatni ezt a „szakmát”. Szokták kérdezni, hogy öt osztállyal hogy tudok így beszélni: az a tisztességes, ha csak olyasmiket mondunk ki, amit a szívünk diktál, őszintén. Olyan helyen szeretek beszélni, ahol szépet és jót lehet mondani. Legtöbbször temetésen szoktam beszélni, az elhunyt ember életútjáról. Sajnos a faluban nincs utánpótlás. Javasoltam a fiataloknak, hogy próbálják meg, de valamiért nem merik. Lehet, hogy később elmarad, pedig ez egy szép és ősi szokás. Még azt is mondták más falubéliek, ez olyan szép dolog, hogy Küsmödön érdemes meghalni.

– Milyen az itteni közösség? Az elmúlt években megváltoztak az emberek?

– Igen, bár ez kényes téma. 1989 előtt nem voltak ellentétek Küsmödön, tiszteltük egymást. Most nagy a békétlenség, az anyagiasság, emiatt elmagányosodtunk. Sajnálom, hogy a faluban nem igazán beszélünk meg dolgokat. A falugyűléseken nagyon hamar megbántódnak az emberek. Néhányan szinte diktatórikus módon viselkednek, mivel vezető tisztséget töltenek be. Mindenkit meg kellene hallgatni… Még ennyi idő után sem merünk megbeszélni fontos dolgokat, mert a közmondás azt tartja: ha az igazat megmondod, akkor a fejed betörik. Mi megtanultuk az elmúlt rendszerben a hallgatást, ez is fog sírba tenni minket. Véleményem szerint, ha egymás emberi mivoltát és javait tiszteletben tartanánk, sok minden megváltozna. A román állam visszaadta ugyan az emberek magánvagyonát, de most sem csak mi gazdáskodunk benne. 1989 után hasznosítottam traktoros tudásomat, de manapság már semmit nem tudunk termeszteni. A vaddisznók bejönnek a falu közepére, panasz esetén meg azt mondják nekünk, hogy meg kell tanulni velük együtt élni. A szomszéd faluban két embert megtámadtak, alig élték túl. 73 évesen mégsem járhatok kukoricát őrizni kalibába. Küsmödről elvonatkoztatva úgy gondolom, hogy vannak olyan kimagasló erdélyi magyar vezetők, akik tesznek azért, hogy rosszabbra ne forduljanak a dolgok.

– Hogyan látja a közösség jövőjét?

– Küsmöd szaporulat tekintetében viszi a prímet a község szintjén. Sok a fiatal házaspár, hála Istennek, magyar gyerek is sok van. A romakérdés hatalmas probléma: ha így folytatódik, egész Euróbában baj lesz, nem csak a faluban. Naplemente után az özvegyasszonyok rettegnek, mert a romák kedvük szerint törnek be, ahova csak tudnak. Hiányolom a kulturális rendezvényeket, szívesen elmennék egy-egy színdarabra, mint régebben. Siklódon hatodik éve szervezik a falunapokat. Legutóbb is megkérdezte a siklódi tiszteletes, hogy őket mikor hívjuk meg a küsmödi falunapokra.

Azt tanácsolom mindenkinek, hogy a régi hagyományokat őrizzék meg, hiszen hatalmas érték. Nyelvében él a nemzet: ha évszázadokon keresztül továbbadtuk, tegyük meg most is. Ne szégyelljük magyarságunkat!