Én úgy látom – és ezért sokan haragszanak, ha el is mondom –, hogy mindez a kényelem kérdése. Mert ha picit másként végeznénk a ránk bízott feladatot, akkor ahhoz több energiát kellene befektetnünk, ezt pedig nem akarjuk. Ugyanígy járt a térség a nyelvtanulással is:

Ha viszont kilépünk ebből a környezetből, azonnal hátrányba kerülünk, hiszen képtelenek leszünk megértetnünk magunkat. Ezzel szemben csak egy példát hozok fel: Hollandiában is tagozódott a társadalom, évszázadokon át háborúztak egymással a nyugati népek az ország területén, mégis az emberek a holland mellett németet és angolt is beszélnek.

Visszatérve Székelyföldre: a trianoni buta döntést és politikai helyzetet átfordították a mindennapi életre, aminek az lett az eredménye, hogy a politika haragudott és még mindig haragszik Trianonra és egyáltalán mindenre, a nép pedig azt fogadja el, amire a politika őt „tanította”. Holott a történelmi tényeket tudomásul kell venni, túl kell lépni rajtuk, úgysem lehet rajtuk változtatni, inkább arra kell törekedni, hogy én, mint egyén a legjobb legyek és a legtöbbet adjam a környezetemnek. Na, ezen érdemes gondolkodni, és ez az a gondolkodás, amit én egy kissé hiányolok. Természetesen nem mindenkinél, mert akik így gondolkodnak, azok a sikeresek.

Aki viszont nem akar, az panaszkodik, hogy „le vagyunk maradva, szegények vagyunk”. A jólét továbbra is a letett munkával arányos.

– Világos: attól, hogy Székelyföld lakossága továbbra is egy zártabb közösséget alkot, az még egyáltalán nem kellene a viszonylagos szegénységgel párosuljon.

– Hát persze. Nézze meg Svájcot, ahol kantoni berendezkedés van, önállóan élnek, mindenről népszavazást tartanak, mégsem szegény egyik ilyen földrajzi terület sem. És itt újra a nyelvismeret kérdése jön elő:

Ez azért alakult így a történelem folyamán, mert szükségszerűség volt a nyelvismeret, és nem zárkóztak el ettől. Most pedig ismét visszakanyarodva: oda értünk el, hogy egy bolti eladó nem tudja elvégezni a munkáját, ha nem beszéli a román nyelvet. Ezt azonban az évek folyamán nem akarták észrevenni, helyette inkább a panaszkodás maradt. A nyelvismeret hiánya mellett azt is el kellene érni, hogy a fiatalok, akik elmennek dolgozni külföldre, valahogy jöjjenek vissza, hazahozva az ott szerzett tudást. A magyar gazdaság is attól indult be, hogy az ipari forradalom idején nyugatra vándorolt munkások jó része hazajött – mert volt jövőképük.

– A hiányos nyelvtudással és a nem megfelelő nyitottsággal valóban kezdenünk kell valamit. No, de kinek a feladata felhívni mindezekre a veszélyekre a figyelmet? Mintha kikoptak volna a jelzőrendszereink.

– Elméletileg nagyon sok jelzőrendszer létezik, ám azok valóban megkoptak, illetve kikoptak. A civil társadalmat gondolom amúgy egy nagyon komoly jelzőrendszernek: tele vagyunk különböző szövetségekkel, azok azonban csak önmagukat látják. Tulajdonképpen önmagukba fáradnak bele. A jelzőrendszerek irányítása a politika oldaláról jön, holott pont fordítva kellene legyen: a szövetségeknek kellene a politikát utasítaniuk, hogy mire van szükség. Ha az ember elmegy mondjuk Németországba, ott azt tapasztalja, hogy a vállalkozók szövetsége minden szinten hatalmas és erős szervezet, mert ő képviseli a vállalkozókat, rajtuk keresztül pedig az alkalmazottakat.

korábban írtuk

Jó tudni: a vagyonnal nem jár együtt tudás

A messziről jött ember azt mond, amit akar. A magyarországi Ambrus Tibor egyetemi oktatóra, szervezetfejlesztési szakemberre azonban érdemes odafigyelnünk, mert két évtizede jár-kel a székelyek között, a tapasztalata pedig görbe tükör lehet számunkra.

Nálunk azonban pont fordítva van,

Választások esetében ez különösen hangsúlyos kérdés, hiszen a választópolgárnak is jól kell járnia, akárcsak a politikusnak. Ez azonban nehéz.

– A lehető legjobb irányba kanyarodott a beszélgetésünk, hiszen idén Romániában négy választást is tartanak. Hogyan lehet ezen a szkizofrén állapoton változtatni?

– Csakis párbeszéddel. A politikának nem szabad éreztetnie, hogy hatalomban van, azt azonban igen, hogy szüksége van a párbeszédre. Van, ahol ez megvan, máshol azonban hiányzik. Mondok egy példát. Geréb László székelyudvarhelyi közgazdász kollégámmal az önkormányzati működésről írtunk egy szakkönyvet, az abban leírtakról előadást is tartottunk. Előadásunkat arra építettük fel, hogy hogyan kell jól „csinálni” az önkormányzati menedzsmentet. Utólag be kell vallanunk: nem volt akkora érdeklődés, mint amire előzetesen számítottunk.

korábban írtuk

Nagy baj van, ha a politikus istennek képzeli magát

Egy képzésen az egyik vezető politikus arról mesélt, hogy tulajdonképpen a politikus az isten. Utána következett Ambrus Tibor egyetemi oktató előadása, akinek el kellett magyaráznia, hogy a nép az isten. Ennyire eltérően látjuk a világot.

Tisztázni kell, hogy

Nem rossz szándékból van mindez, sokkal inkább azért, mert ehhez vannak hozzászokva.

– Ezt a témát nem engedem el. Miért alakult ez így?

– Ennek történelmi hagyománya van, és onnan eredeztethető, hogy a székely egy katonai nép. Több tanulmány bizonyítja a székelység fejlődéséről, hogy a vezető iránti tisztelet és annak elfogadása mindig az első helyen volt és van, a fejlesztés és a fejlődés azonban az utolsó helyen. Vagyis előbb kell megfelelnem a hatalomnak és majd a végén fejlődők – esetleg.

Nyitok egy zárójelt, és Ön majd kihámozza, hogy felhasználja a példámat, vagy sem. Ugyancsak Geréb Lászlóval voltunk egy nagyobb lélegzetű romániai magyar politikai eseményen Marosvásárhelyen. Három felvonás volt: az első a vezető beszéde, a második a lehívható pályázati lehetőségek bemutatása, a harmadik pedig az önkormányzatok vezetéséről szólt. Az első résznél tele volt a terem, mert mindenki kezet akart fogni a csúcsvezetővel; a pályázati blokknál a terem telítettsége már csak hetven százalékos volt (a többiek kiosontak a teremből); a tudás átadásának, az önkormányzatok vezetésének a kérdése a kezdetben jelenlévők mindössze harminc százalékát érdekelte.

Mielőtt bárki megkövezne, engedje meg, hogy jelezzem: én nem hordom a bölcsek kövét, én csak azt tudom elmondani, amit húsz év alatt Székelyföldön tapasztalok. Az az egyetlen előnyöm van, hogy kívülről jobban látom a dolgokat. Kétségtelenül

És kulcskérdés, hogy továbbra sem tudjuk megteremteni a feltételeket arra, hogy visszahozzuk, hazacsábítsuk a külföldre elvándorolt embereket.

– Ha a politikai pártoknak csak arra van szükségük, hogy elnyerjék a választók szavazatait, akkor tulajdonképpen nincs itt semmi új, a történelem csak ismétli önmagát.

– A politikum túlzottan el van foglalva önmagával, amit én valahol megértek. De ha a civil szervezetek felnőnének ahhoz a gondolkodáshoz, hogy ne csak pénzt kérjenek, hanem próbáljanak valamit le is tenni, ami mindenkinek jó, akkor talán jobb lenne az eredmény. Valahogy az értelmiség, a nép és a politikum között nincs meg az egymásba kapaszkodás. Beszéltünk már az elején arról, hogy a székelység magára maradt a zárványában.

Ezt látom én, de az is lehet, hogy tévedek.

korábban írtuk

Ambrus Tibor: amikor egy új polgármester belép a hatalomba, azt hiszi, hogy a tudást is megkapta hozzá

Óriási probléma Székelyföld-szerte, hogy a tisztséget nyert polgármesterek többsége azt hiszi, a frissen ráruházott hatalommal együtt tudást is kapott, holott ez koránt sincs így – véli Ambrus Tibor egyetemi oktató. Megoldási javaslatokat is ismertetett.

Ugyanakkor államférfiakra van szükség, azaz olyan politikusokra, akik úgy dolgoznak, hogy még két generációval utánuk is legyen haszna az ő munkájuknak. Nyilván megvan annak a veszélye, hogy ebbe belebuknak, mert lassan látszik meg a munkájuk – lásd az egészségügyben vagy az oktatásban lassan végbemenő változásokat. Nem hiába nem mernek ezekhez a szakterületekhez hozzányúlni, mert az ezekbe a területekbe beépített pénzek és energiák nagyon lassan térülnek meg. Egy ciklus alatt csak a pénz megy el, de még haszon nincs. Viszont az ilyen reformoknak köszönhetően az emberek tovább tudnak dolgozni, később halnak meg, és hosszútávon nagyobb lesz a hozzáadott értékük. Tehát

Amúgy az államférfihez képest a mindennapi politikus csak azt nézi, hogy megnyerje a következő választást, ezért csak keveset tud adni a népnek.