Nem ér fel az előzményhez, de rendkívül látványos lett a Gladiátor folytatása

„Are you not entertained? Are you not entertained? (Nem szórakoztok? Nem szórakoztok jól?)” – kiált fel az arénában Maximus miután egymaga lekaszabol öt másik gladiátort és kardjai közül az egyiket teljes erővel a díszpáholyba dobja. Ez egy olyan ikonikus jelenet, ami azóta klasszikussá vált, és

Hiába Ridley Scott megalomániája, hiába a monumentális setting, a ráköltött dollármilliók, a statiszták tömegei és a korhű jelmezek és díszletek sokasága, a Gladiátor kis túlzással egyedi és megismételhetetlen filmélmény volt, aminek a folytatását nem az szülte, hogy Scott újabb történetet akart elmesélni ebből az univerzumból, hanem a stúdió és alkotó elképzelésének a találkozása, hogy

Ridley Scott a Gladiátor II. főszerepére Hollywood egyik új üdvöskéjét, Paul Mescalt választotta, hogy eljátssza az első film története óta felnőtt Luciust, akinek szerepe a filmtörténet egyik legrosszabbul őrzött „titka”, hiszen a film több mint feléig hiába ismerjük Hanno-ként, egyértelmű, hogy

Az első részben legyőzött, Joachim Phoenix által szenzációsan alakított Commodus császár után a folytatásban egyenesen két tenyérbemászó uralkodót kapunk: Geta és Caracalla ikercsászárokat (Joseph Quinn és Fred Hechinger) megformálásában, akik inkább kretének, mint kegyetlenek, az igazi nagy játékosok pedig előttük és mögöttük húzogatják a szálakat.

Az igazán nagy telitalálat a Denzel Washington által játszott Macrinus, hiszen

Mindössze két színész, Connie Nielsen és Derek Jakobi tértek vissza az eredeti szerepeikben, Lucillaként és Gracchusként, ám ők nem zavarnak sok vizet az összkép tekintetében.

Ha nem Lucius történetét akarták volna Ridley Scotték elmesélni, akkor Pedro Pascal jobb választás lett volna az arénában mindenkin felülkerekedő gladiátor szerepére, hiszen úgy megjelenésében, mint karizmájában közelebb áll a Russel Crowe által megformált Maximushoz, mint Paul Mescal, akit

Az írás felszínességét és hiányosságait a produkció grandiózussága ellensúlyozza, és bár itt most nem tigrisek nehezítik az amúgy is kemény aréna-küzdelmeket, hanem többek között

A Gladiátor folytatása nem egy rossz film, hiszen látvány tekintetében egyáltalán nincs amiért szégyenkeznie, és Ridley Scott megmutatja, hogy még mindig nagyon ért a grandiózus kosztümös drámák rendezéséhez, még akkor is, ha nem túl jó forgatókönyvekből kell ezt megvalósítania (lásd többek között a tavaly bemutatott Napóleont és a rendező közelmúltban készült filmjeit).

korábban írtuk

Napóleon – történelmi tablónak felületes, látványfilmnek tökéletes

Ha nem is kapunk átfogó képet a 19. század Franciaországáról és Napóleon ebben a történelmi korban betöltött szerepéről, a róla készült Ridley Scott-mozi még így is egy rendkívül letaglózó néznivaló, amiből egy rendezői változat is készül.

A Gladiátor II. az a film, amit tulajdonképpen senki nem kért, de ha már megkaptuk, akkor érdemes megnézni, hiszen

Ahogy azt a bevezetőben is írtam, a Gladiátor II. nem lesz az elődjéhez hasonló instant klasszikus, és sokáig hivatkozott mozi, de arra tökéletes, hogy megmutassa: Ridley Scott még mindig tényező a hollywoodi filmiparban, aki nem alkuszik a stúdiók kénye-kedve szerint (lásd a filmből kivágott meleg csók és a következetesen végigvitt eposziság), és